Kérte: Értelmiségi Pocok

„ Egész életemben híres akartam lenni. ”

Ki az, aki titkon, zuhanyzás közben vagy egy álmatlan éjszakán, nem álmodozott volna még hírnévről, csillogásról, őrült és eszeveszett módon autogrammért könyörgő rajongókról? Amikor megaláznak, amikor bántanak, amikor úgy érzed, hogy kihasználnak, akkor eszedbe jut, hogy te sokkal jobb vagy náluk, és ha egyszer valamivel, amihez tehetséged van, hírnevet és elismertséget szereznél, ők is beismernék, hogy arra sem méltók, hogy a seggedet kitöröljék szarás után. Szopás csak akkor van, hogyha lófingnyi tehetséged sincs semmihez...

Az igaz történetet feldolgozó film főhőse nem színész Charles Bronson, csupán az a rendkívül aggasztó küllemű, harcsabajszú, kopasz fiatalember, aki a hírnév felé vezető rögös útján vette fel ezt a nevet. Végül is melyik híresség alkot a születési nevén? Charlie kezdetben énekes vagy színész akart lenni, ám hamar egyértelművé vált, hogy egyikben sem jó. Sürgősen találnia kellett valamit, amivel híressé válhat. Csupán kiskölyök volt még, amikor egyértelművé vált: Charlie műfaja az agresszió.

Nicolas Winding Refn olyan igaz történetet talált, amelynek segítségével tényleg jól be lehet mutatni a híressé válás csalfa ígéretét, a csúcson lezajló nyomorúságos őrületet, és azt a tragikus befejezést, aminek köszönhetően a sikertörténet csupán azok számára lesz élvezetes, akiknek utólag elmesélik és semmiképpen sem annak, aki első kézből élte meg az eseményeket.

A Bronsonból sugárzik a pusztító és nyers agresszió, az a fajta erőszak, ami nem csak a főhős összevert, véres fejét látva elborzasztó, hanem a valódi hírnév árát is tökéletesen jelképező mocskos csillogás. Aki ismertté akarja tenni a nevét, annak be kell piszkolnia a kezét, mondja a film, és ennek Charlie végig eleget is tesz. Az elhaló idegvégződések és a szétrobbanó agysejtek hangja fülsiketítő robajjal robban a néző fejében, ahogy a nihilista, és enyhén anarchista törekvő bunyós mindennapjainak megelevenedését nézi. A híressé válásban nincs öröm, csak vér és veríték, az őrület, a téboly művészete - utóbbi a sokkolóan hatásos fináléban van jelen a legerősebben - , és a jutalom sem több egyszerű ketrecnél. A ketrecnél, ami az egykor oly lelkes, de ma már csak vérezve nyöszörgő hírességet kiszipolyozó médiát jelképezi. Azt az erőt, ami hatalmasabb bármilyen becsületnél. És pont ezért kell bepiszkolnia a kezét annak, aki híres akar lenni.

Ugyanakkor hiába a nagy szavak, Charlie Bronson története, ahogy az elő szokott fordulni a valóságból merített sztoriknál, nem elég egy filmhez. Kétségtelen, hogy Refn rengeteg tartalommal, és az előző paragrafusban kifejtett gondolatcsomaggal töltötte fel, de valami akkor is hiányzik a produkcióból. Ez a valami pedig nem más, mint a szárnyaló művészi szabadság. Az elsöprő erejű fantázia, amelyet láthattunk már megelevenedni a dán rendező más filmjeiben, úgy, mint a Valhalla Risingban és a Driveban. Az igaz sztori falak közé szorította, ketrecbe zárta Refnt, aki, hiába lenyűgöző tehetséggel megáldott rendező, nem tudott kitörni a korlátok közül. Persze, egyedi stílusát, ha nem is a történetben, de más területen azért igyekszik érzékeltetni. Ennek megfelelően elképesztően szürreális képi világ, és ezáltal hangulat jelenik meg a Bronsonban. Az elvont hatást eredményező világítási beállításoknak és a kopár színvilágnak köszönhetően valóban olyan lecsupaszított környezetet kapunk, amilyen Charlie Bronson élete is lehetett. És nekem ez nem tetszik. Amikor a rendező ennyire kopár teret hoz létre filmjében, azzal valahogy nem tudok azonosulni, számomra az elképesztően idegen, és így sokkal nehezebben szippant be a film.

Tom Hardy elképesztő a főhős szerepében. Fekszenek neki az őrült és anarchista karakterek, ez most már biztos. Bronson életre keltéséhez a színész teljesen átlényegül, szemeiből sugárzik az elvakult és mohó vágy, amivel kétségbeesetten kapálózik valami olyasmi után, amit már ő maga sem tud meghatározni.

Charlie Bronson mindig híres akart lenni. Életéről filmet készítettek, tehát terve sikerrel járt. A teátrális elbeszélésmód már Refn ajándéka. Egy aprócska, ámde annál hatásosabb üzenet. Bronson végül látja a világot valódi alakjában, minden mocskával együtt. Amikor meséli nekünk a történetét, már érti, hogy miről is szól a játék. Nem véletlenül festi ki magát, és teljesen szándékosan röhög saját balszerencséjén. Az előkelő színházteremben pedig kiöltözött urak és hölgyek nevetnek vele együtt, elmélyülten hallgatják, majd tapsviharban törnek ki. Nevetnek a véresen fetrengő, megalázott emberen. Ezt csináljuk mindannyian, ebből él a média. 7/10.