Nem véletlen, hogy nem írtam a múltheti részről, ugyanis az ötödik epizód az Odaát átlagszínvonalának mértékével mérve sajnos kritikán aluli volt. Így nagyon reménykedtem az eheti részben, hogy visszahozza kettő elbaltázott epizód után az igazi Winchester-hangulatot. És, bizony, megcsinálták, a sorozat legemlékezetesebb szakaszait idézi a legújabb kaland, melyben a remek alapötlet, a kiváló forgatókönyv és rendezés, a pazar és enyhén fekete humor, továbbá a lehengerlő színészi játékok is jelen vannak, a tipikusan csak az Odaátra jellemző hangulatról pedig már nem is beszélve.
Sam és Dean ezúttal egy misztikus eredetű bosszúhadjárat megállítását tűzik ki célul. Egy megbolygatott lélek, megszállván az embereket, arra kényszeríti az adott személyt, hogy brutális módon végezzen azzal, akiről úgy gondolja, elárulta őt. Lehet ez egy egészen apró dolog is, az áldozat agyveleje akkor is a falon végzi. A tesók a helyszínre érkezvén azonban nem várt ismerősbe botlanak, Garthba, akire régebbről emlékezhetünk. Ő az a szerencsétlen, ámde nagyon lelkes vadász, aki okozott már pár keserédes percet a főhősöknek. Ám Garth azóta profi szintre emelkedett, sőt, úgy néz ki, ő lett az új Bobby.
A történetet nevezhetjük tipikus Odaát-sztorinak, bár ez a fajta bosszúálló szellem, aki a megbolygatott sírhelye által indul pusztító útjára, még nagyon nem szerepelt a szériában. A gyilkossági jelenetek még az átlaghoz képest is őrült módon hatásosak és brutálisak, a művér pedig csak folyik literszám.
A forgatókönyv zseniális, a cselekményvezetés a 8. évad eddigi legjobbja. Imádtam például, ahogy egy apró trükkel a rendező végig félrevezette a nézőt, aki végül a homlokára csapott, amikor rájött, milyen ügyesen ejtették át. Továbbá pazar volt az események előzményét, illetve a csattanót bemutató, zenés montázs, állati hangulatosra sikeredett. Az epizód végén rég nem látott hangsúlyt kap a Sam és Dean között feszülő konfliktus, melynek ürügye ezúttal az, hogy Sam nem kereste bátyját, amíg az a Purgatóriumban élte túl a megpróbáltatásokat. Ennyire erős feszültségi töltet már rég volt a szériában. Előkerül az a dilemma is, mely egyidős a sorozattal: Sam vajon tényleg neheztel Deanre, amiért az akkor, még nagyon régen visszarángatta a vadászatba? Sam flashbackjeibe ezúttal is bepillantást nyerünk, ám ezek a képek még mindig nem viszik túlságosan előre a történetet, és még mindig nem értjük, hogy az évad első részében Sam miért hagyta ott szó nélkül Ameliat.
A színészi játékok elképesztően jók. Persze Ackles és Padalecki mindig remek munkát végeznek, ám most a gárda többi tagja is jócskán átlag fölött volt. DJ Qualls, Garth szerepében, egyszerűen lehengerlő, ilyen pazar arcjátékot, a főszereplőket leszámítva, még nem láttam a sorozatban. Nagyon jó ötlet, hogy a srác átveszi Bobby helyét, mint a vadászok egyfajta bázisa és összekötőpontja, kíváncsi vagyok hová jut még.
Végre újra igazi Odaátot élvezhetett a nézőközönség, így tovább, nagyon jó lesz ez! 9/10.