Ezúttal nem hagyom, hogy megint öt hónapos por telepedjen a rovatra, hanem gyorsan folytatom, megint csak egy horrortörténettel, méghozzá ez egyik legnépszerűbbel, Freddy Krueger rémálomba illő ámokfutásával.

Rémálom az Elm utcában ( 1984 )

Adott néhány fiatal, egy gimnazista baráti társaság, akik egy békés amerikai kertvárosban élnek, és a lehető legnagyobb rendben töltik mindennapjaikat. Egészen addig, amíg ijesztően élethű rémálmokat nem kezdenek látni. A furcsa az egészben az, hogy mindannyiuk álmában ugyanaz a kalapos, ujjain késvégű kesztyűt viselő, összeéget arcú, csíkos pulcsis pszichopata szerepel, aki mindenáron végezni akar velük. A dolgok akkor fordulnak még hátborzongatóbb irányba, mikor az egyik lány szörnyű halált hal a hálószobájában, pont akkor, mikor álmában a rejtélyes alak végez vele. Hőseink rájönnek, hogy ez a szörnyeteg, Fred Krueger igenis valódi, és csak egy módon menekülhetnek meg előle. Ha nem alszanak el...

Szinte garantált volt a film sikere, hiszen ennyire eredeti ötlet még a klasszikus horrorok között is ritka. Az ember mindig is rettegett a rémálmoktól, így a jó Wes Craven magától értetődőnek vette, hogy ezt a témát kell meglovagolni, mert ha valamivel, hát ezzel igazán ki lehet kergetni a világból a nézőket. Már csak egy jó rémálom kellett, amiről el tudjuk hinni, hogy képes valósággá válni. Nem tudom, hogy Freddy hogyan pattant ki Craven fejéből, de brutálisan jó karakter lett, főleg úgy, hogy a zseniális Robert Englund kelti életre. Valóban egy olyan rém, akitől tudunk félni, és a film megnézése után elgondolkodunk, hogy Úristen, mi van ha hozzám is eljön este!? Ráadásul a forgatókönyv baromi kreatív, a karakterek halálnemeit jól válogatja meg a direktor. Ami a film legnagyobb erőssége, az a különböző elemekből összeálló, hátborzongató hangulat. A gyomrom kifordult, mikor Freddy egy gúnyos röhögés közben kivágta a saját beleit, vagy mikor Johnny Depp karakterét elnyeli a saját ágya, és csak az özönlő vér tér vissza belőle. Szenzációs, és magával ragadó, és még rengeteg hasonló jelenet van a filmben. Az atmoszférát tovább erősítik a fényképezés és a helyszínválasztások. Elhagyatott sikátorok, rémisztő, üres gyárépületek, kazánházak, mindez a fekete, a kék, és a narancssárga legsötétebb árnyalataival megkoronázva.

Englund mellett még két szereplőt kell kiemelni a színászgárdából. Az egyik természetesen Depp, élete első szerepében. Hiteles, bár nem kiemelkedő alakítást nyújt, és természetesen teljesen másképpen néz ki, mint a későbbi filmjeiben. A másik természetesen a főhősnőt, Nancyt alakító Heather Langenkamp, aki a valaha látott legkarakteresebb utolsó lányt formálja meg lenyűgöző alakításában, tovább erősítve a slasher filmek egyik legfontosabb motívumát az őrült sorozatgyilkos mellett.

Rémálom az Elm utcában ( 2010 )

Nem fogom azt mondani, hogy nézhetetlen filmről van szó, mert korántsem az, sőt, kifejezetten szórakoztató, ráadásul a látvány egyenesen elsőosztályú. A gond akkor kezdődik, mikor megpróbáljuk összehasonlítani az eredetivel.

Az alaptörténetre nem fecsérelnék túl sok szót, igazából teljesen ugyanarról a felállásról beszélhetünk: Néhány fiatal álmaiban megjelenik Freddy, majd nekilát sorban, könyörtelenül lemészárolni őket. A különös halálesetek hátterében egy rég elfeledett, múltbéli szörnyűség lapul. Maga a forgatókönyv nem olyan rossz, bár elég gáz, hogy két író is kellett hozzá, míg az eredeti történetét a jó öreg Wes egymaga barkácsolta össze. Igazság szerint néhány új helyszínt is bevezetnek a szkriptbe, ráadásul kicsit csavarnak a történeten, mikor a kialvatlanság veszélyét beleviszik. Az írók valóban igyekeznek, az elsődleges gond nem is itt keresendő, hanem Samuel Bayer rendezésének háza táján. A forgatókönyv megvalósításában az égvilágon semmi erő sincs. Folynak az események, néha egy-egy elcsépelt hirtelen ijesztéstől megugrunk, de összességében nem tudnak izgatni a látottak. Hiába próbálkoznak az alkotók lemásolni az eredeti motívumait, mind csak olcsó utánzatként hat, nevetséges komédiaként. A fényképezés és a látvány ugyan nem rossz, a véreffektek kifejezetten jók, de összességében ez nem tud segíteni az összképen. Apró pozitívum, hogy Freddy szájába egész jó mondatokat adnak, néhol sikerül ezáltal jól kiaknázni a fekete humor adta lehetőségeket. Az eredeti film elképesztő módon hátborzongató atmoszférája viszont sehol sincs. Nem ül rá a nézőre a hangulat, Freddy halálos árnya nem kerget az őrületbe, nem érezzük az elérni kívánt hatást. Egyetlen egy dolog sikerült jobban, mint Wes Craven filmjében. Ez pedig nem más, mint a zárójelenet, ami sokkal véresebb, ijesztőbb, és hatásosabb, mint az eredetiben látott képsor, ami igencsak gagyi. De ez minden...

Egyedüli nagyobb pozitívumként a színészi játékokat említhetjük meg. Freddyt nem más, mint a fantasztikus Jackey Earle Haley kelti életre, aki miatt már érdemes megnézni az egész produkciót. Sikerül karakterábrázolásával egy kis sötétséget vinni a film atmoszférájába, bár kétségtelen, hogy Englundot messze nem közelíti meg. Az egyik korán halálozó mellékszereplő, Katie Cassidy is érdemel néhány szót, aki szerintem túlságosan is elhanyagolt színésznő manapság, pedig rémtehetséges, ráadásul gyönyörű szép is. A főhősnőt az ekkor még ismeretlen Rooney Mara kelti életre. Már csak azért is hálásak lehetünk, hogy ezzel a szereppel a színésznőnek volt lehetősége, hogy felhívja magára David Fincher figyelmét, hiszen remekül alakít. Persze ezúttal sem ér a közelébe az eredeti film utolsó lányának, de mindenképpen emlékezetes, és kifejezetten szórakoztató megfigyelni, mennyire más karaktert hoz, mint A tetovált lányban.

A 2010-es Elm utca egy korrekt iparosmunka, és valamilyen szinten még szórakoztató is ( kizárólag eredeti nyelven, a magyar szinkron bűn rossz ), de egy teljesen fölösleges remake is egyben, melynek csak annyit sikerült elérnie, hogy csökkentse az eredeti dicsőségét. Pofátlan Merénylet.