Kérte: Power

Ha lett volna 11. helye a Háborús filmes listának, akkor ott ez az 1988-as anime foglalt volna helyett. Isao Takahata rendezése nem a frontvonalakban harcoló katonák viszontagságain keresztül mutatja meg a világégés borzalmait, hanem a hátrahagyott városban, kettő megárvult gyerek történetén keresztül.

Főhősünk egy japán kamaszfiú, aki egyedül marad húgával, miután anyjuk meghal egy bombázásban, az apát pedig minden jel szerint a háborúban ragadta magához a Kaszás. Kezdetben egy nem túl barátságos rokonnál kapnak helyett, de a házigazdától jövő folytonos ellenségeskedések miatt végül otthagyják a házat. Ezután mondhatni hajléktalanként élnek tovább egy barlangban, és nem kell sok, hogy rájöjjenek: Egy ilyen világban a jó emberek gyorsabban pusztulnak, mint az amúgy sem hosszú életű szentjánosbogarak.

Jó, a film elég unalmas, ez kétségtelen. Túl van nyújtva, sok az üresjárat. De hogyan haragudhatnánk ezért, mikor az összhatás magával ragadóan gyönyörű. A pazar, szép színeket felvonultató animációval nem tud betelni a szem, mindehhez pedig párosul a lélekszaggató zene, ami annyira, de annyira hangulatos, hogy még az én szemembe is majdnem könnyeket csalt.

A történet lecsupaszítva igazából nem más, mint a kishúg lassú leépülése, haláltusája, majd belépése az örök sötétség birodalmába. Az amúgy sem túl hosszú játékidő ezúttal sok. Vannak töltelékjelenetek, amivel csak a percek húzása volt a cél, előfordulnak vérszegény, érzelemmentes képsorok is. De ezt a néző hamar elfelejti, és csak arra a néhány, viszont nagyon erős érzelmi töltettel rendelkező jelenetre fog emlékezni. A háború önzővé teszi a békeidőben sem igazán nagylelkű embereket, a felpuffadt, éhező kislányt az orvos egy "Egyen többet!" felszólítással legyinti tovább, az anyuka unokatestvére pedig már-már megkönnyebbül mikor a gyerekek a sok szótlan könyörgés után maguktól állnak tovább.

A Szentjánosbogarak sírja magával ragadó, gyönyörű film a háború okozta szörnyűségekről. Csak azok az unalmas töltelékjelenetek ne lennének...