Ezennel felkonferálnám azt a filmet, aminek sikerült hosszú évek óta tartó uralkodása után letaszítania A 23 - as számot a Kedvenc filmem pódiumról!

Vannak azok a filmek, melyeket legtöbben csak a popcornmozi jelzővel illetnek. Ezeknek a produkcióknak a néző agyának teljes kikapcsolása, az eszetlen szórakoztatás a céljuk. Számtalan emlékezetes alkotás kerül ki ebből a kategóriából is, viszont van a filmeknek egy másik típusa is. Ezeket szokás művészfilmeknek nevezni, melyek sokkal fajsúlyosabb tartalommal bírnak, és általában a középpontban sem óriásrobotok háborúja áll. Leginkább egy művészfilmre szoktuk azt mondani, hogy műalkotás, ha tetszik nekünk. Akár beismeri az ember, akár nem, egy fajsúlyos, kimerítő, a nézőt megviselő, komoly társadalmi témákat feszegető film esetén sokkal könnyebben áll a szánk a műalkotás szóra. Márpedig Murali K. Thalluri 2:37 című drámája betonvastag műalkotás.

Néhány gimnazista életét nem csak úgy lehet bemutatni, ahogy az Amerikai pitében tették. Thalluri ugyanis a fiatalság árnyoldalára fókuszál, a fejlődő elme számtalan csapdájára és zsákutcájára, melyekbe leginkább az esik bele, aki a legkevésbé sem érdemli meg. Míg mindenki saját magával van elfoglalva, a magánügyeivel, egyéni dolgaival, addig a kedves, mosolygós, barátságos lány a poklok poklát éli át, és mikor a film végén kibuggyan a vér az ütőeréből, a néző is érzi, hogy valami meghalt benne. Miután megnéztük a 2:37 - et, más emberként élünk tovább, talán jobban odafigyelünk egymásra és ezáltal magunkra is.

Természetesen a film fő kérdése, hogy vajon ki lesz öngyilkos a végén. Ugyanis hat főszereplőnk közül mindenkinek meglenne rá az oka. Melody ( Teresa Palmer ) teherbe esik a bátyjától ( Frank Sweet ). A homoszexuális Sean ( Joel Mackenzie ) drogba fojtja attól érzett bánatát, hogy a saját szülei sem képesek elfogadni nemi identitását. Eközben az iskola macsója, a kigyúrt felsőtestű Luke ( Sam Harris ), akiért minden lány odavan, próbálja elfojtani magában az egyre tényszerűbbé váló érzést, hogy ő is meleg. Steven ( Charles Baird ) pedig állandó támadásoknak és megaláztatásnak van kitéve, ugyanis a szerencsétlen fiú két húgycsővel született, melyek közül az egyiket nem tudja irányítani, így rendszeresen bevizel. Aztán ott van még Luke féltékeny barátnője, Sarah ( Marni Spillane ), és persze Kelly ( Clementine Mellor ), az aranyos, kedves lány, akivel látszólag semmi gond sincs. Látszólag...

A 2:37 minden ízében zseniális. Gyakorlatilag a puszta földdel teszi egyenlővé a néző lelki világát, hogy az egyben megható, megrázó, megdöbbentő, elgondolkodtató és sokkoló végkifejlet egy teljesen új embert építsen fel bennünk, akinek más az értékrendje, akinek egyáltalán van értékrendje. És ez a titka Thalluri filmjének. Ennyi az egész. Az elsőfilmes rendező ( aki érthetetlen módon azóta sem csinált új filmet ) műalkotása minden elemét tökéletesen igazítja a korábban elképzelt nagy egészhez. A történet külön szálakon követi a hat fiatalt, és a jelenetek általában egy időben játszódnak, ezt gyakran egyértelművé teszi a direktor. Minden karakterét részletesen bemutatja, megismerjük az összes figura lelki világát, Thalluri szimpatikussá teszi nekünk az összes szereplőt felesleges sallang és mellébeszélés nélkül. És hogy mi ebben az igazán nagy művészet? Hogy mindezt alig másfél óra alatt teszi.

A cselekménnyel párhuzamosan, fekete - fehér interjúbevágásokban hallgathatjuk a szereplőket, akik gimnáziumi életükről beszélnek, tulajdonképpen kommentálják az eseményeket, de csak a film végén derül ki, hogy miért is indokolt az interjú. Ezek a monológok, melyeket a fekete fehérben játszó színészek arcjátéka is felejthetetlenné tesz, rengeteg, de tényleg rengeteg elgondolkodtató sort tartalmaznak. A közben színesben látott cselekménnyel együtt pedig el kell fogadnunk a plakát jelmondatát, mely szerint néha fiatalnak lenni a legnehezebb meló.

Thalluri teljesen ismeretlen fiatal színésztehetségeket alkalmazott, akik közül azóta is csak a lenyűgözően szép Teresa Palmernek sikerült karriert indítania, mely amúgy egész szép úton ível felfelé. Mindenesetre az, hogy hat teljesen tapasztalatlan színész ilyen szinten zseniális, hibátlan, magával ragadó alakításokat tett le az asztalra, felér egy nagyobbfajta csodával. Egy pillanatra sem lóg ki a lóláb, a srácok arcjátéka pedig felejthetetlen. Természetesen mindannyiuk közül Palmer viszi a prímet, akinek a szépségével az Átok 2 óta nem tudok betelni. Nála külön ki kell emelni a fekete - fehér interjúrészleteket, ugyanis ezek a fakó, de mégis érzelemmel teli képek nagyon jól állnak a színésznőnek.

Ám mindezzel még nem elégszik meg Thalluri. Ami más rendezőknél már messze túl van a tökéletes teljesítményen, az úgy látszik nála még semmi. Az operatőri munka ugyanis varázslatos. Nagyon sokszor láthatjuk a mozgó kamera képén keresztül a fák lombkoronáját, a leveleket, mint állandóan figyelő szemeket, akik szomorúan nézik az eseményeket, ám tenni nem tudnak semmit. A rendező továbbá hasonlóan bánik a kamerával, mint Woody Allen az Éjfélkor Párizsban esetében. Igyekszik a lehető legkevesebbet vágni. Hosszan követi szereplőit, nem téveszti szem elől őket. A finálét megelőző, baljóslatú séta is ilyen, melyben a kamera a Halál leselkedő árnyaként követi Kellyt, hogy aztán lecsapjon rá.

Mindemellett a zene is gyönyörű. És most ezt nem azért írom le, hogy még egy sorral hosszabb legyen az elemzés, dehogyis. Hanem azért, mert a zene tényleg csodálatos, és ezt most mindenki vegye teljesen komolyan. A dallamok fantasztikus hatással bírnak, elsöprő erejük van. A stáblista alatt pedig lejátsszák nekünk Chloe Moldovan Don't forget me című dalát, mely tökéletes lezárása ennek a minden ízében zseniális, és pusztító művészi magasságokban szárnyaló drámának, melynek kiváló minőségét nem lehet szavakkal kifejezni. Higgyétek el, a műalkotás ezúttal édeskevés.