Új, Egy levegővel névre hallgató rovatom keretein belül olyan filmekről fogok rövidebb elemzéseket készíteni, melyekről hosszabban nemigen lehet írni. Elsőként kettő idei produkciót hoztam.

Srác a biciklivel

A 2011 - es drámák között mindenképpen kiemelkedő helyet foglal el ez a valóban remekbe szabott munka. Jean-Pierre és Luc Dardenne megkapta a legjobb forgatókönyvért járó európai filmdíjat más különböző díjak és jelölések mellett. A film amúgy belga - francia - olasz koprodukció, tehát egy vérbeli európai alkotásról beszélhetünk.

A történet főhőse Cyril ( Thomas Doret ), aki kétes helyzetű apja után vágyódva hol az árvaház felügyelői elől menekül, hol a biciklijét keresi, majd miután megtalálta, a biciklitolvaj után rohan. Segítségére siet a fiatal Samantha ( Cécile De France ), aki elvállalja a fiú gyámságát. Csakhogy Cyril, önmagát keresve rossz társaságba keveredik, majd olyan mélységekbe zuhan, ahonnan a néző nemigen lát neki kiutat. De a befejezés mégis szívszorítóan hétköznapi, és rávilágít arra, hogy nem egy rózsaszín szemüveges nyálparádét láttunk, hanem egy fájdalmasan életszagú drámát.

A rendezésért is felelős úriemberek teljes mértékben megérdemelten kapák meg a feljebb már emlegetett díjat a forgatókönyvért. Fajsúlyos, húsba vágóan hiteles, megalkuvást és Hollywoodot nem tűrő, tökéletesen megvalósított dráma. A történetvezetés Cyril sorsát, életének talán legzűrösebb szakaszát mutatja be, illetve ennek különböző fejezeteit. Doret tehetséges gyerekszínész, és néhány, kisebb időszakot leszámítva sikerül a szimpatikus faktoron belül tartania az amúgy pazarul megírt, kettőnél sokkal több part között vergődő kis srác karakterét. Cécile De France játéka nem igazán tetszett, túlságosan papírszagú volt, mintha végig a szövegén gondolkodna, és izgulna, nehogy elfelejtse azt. A történet alapját, központját adó bicikli állandóan a képernyőn van, mint Cyril életének legfontosabb értéke. Az operatőri munka profi, a kamera szorosan követi a szereplőket, és mellőzi a nagy totálokat, ezzel is életszerűbbé téve a látottakat, a drámai fordulópontoknál pedig a gyönyörű zene gondoskodik róla, hogy garantáltan kirázza a hideg a nézőt.

Conan, a barbár

Mindenki Arnoldja után, idén Jason Momoának jutott a megtiszteltetés, hogy az ex - kormányzó úr után eljátszhassa Conant, a barbárt. A rendező az a Marcus Nispel, akinek van már tapasztalata remake - készítésben, olyan produkciók kerültek már ki a kezei közül, mint a 2009 - es Péntek 13 vagy a 2003 - as A texasi láncfűrészes.

Conan egy rendkívül ízléstelen jelenet keretein belül, egy csata kellős közepén születik meg, majd miután apja ( Ron Perlman ) a magasba emeli a vértől, magzatvíztől, és mocsoktól ázott gyereket, egy hatásos üvöltés kíséretében, mit sem törődve azzal, hogy körülötte mindenütt ott az ellenség, már tudjuk, hogy ebből a kisbabából még nagy ember lesz. Néhány évvel később Conanék falujában megjelenik a gonosz Khalar Zym ( Stephen Lang ), aki egy mágikus erejű maszk utolsó alkotórészét keresi. Miután megtalálja, megöli Conan apját, aki ezután, ahogy annak a módja, kardját magasba emelve, üvöltve bosszút esküszik. Még néhány év eltelik, Conan immár a jó Momoa tolmácsolásában jelenik meg dagadó mellizmokkal, vastag karddal, barátokkal az oldalán, és ellenségekkel a lába alatt.

Kétségtelen, hogy sok eredetiséget nem találunk az új Conan filmben, ennek ellenére kellemes kikapcsolódást nyújt, nem utolsósorban elsőosztályúan megkoreografált akciójeleneteinek köszönhetően, melyekben a vérrel sem spóroltak az alkotók. Ennek ellenére sokkal változatosabb ellenség felhozatallal kategóriákkal élvezhetőbb lenne a produkció. Némi kreativitás azért felfedezhető a homokkatonák, illetve a vízi szörny ( milyen eredeti ) esetében, de azért ennél több kellett volna. Jason Momoa általában jól hozza a laza, szórakozott, de ugyanakkor kőkemény és kegyetlen harcost, de olykor nagyon túlnyomja a macsófaktort, ami viszont nem áll jól neki. Ron Perlman, majomember külsejével, de még mindig fantasztikus színészi képességeivel tökéletes a kimmériai barbár törzs vezetőjének, és Conan bölcs apjának szerepére. Egyszer ugyan csúnyán koppintja Liam Neeson Ra's al Ghulját, de ezt azért megbocsátjuk neki. Stephen Langnak jól áll a karakter, a lányát alakító Rose McGowan viszont egyenesen remekel. A színésznő sminkje is nagyon jó, őszintén szólva csak a stáblistánál jöttem rá, hogy kit láttam Marique szerepében. A film zenéje eléggé sablonos, de ütemes, és illik a hangulathoz. A befejezés ötlethiányra enged következtetni, de ennek, és a többi negatívum ellenére is, egy megnézésre bátran ajánlom a Conan, a barbárt, mert annyira azért nem rossz.