Egy bizonyos vietnami veterán kapcsán már írtam a történelemről. Erről a megalkuvást nem tűrő, természetéből adódóan kegyetlen, mindnyájunk kicsiny létén túlterpeszkedő, szövevényes rendszerről. A hóhérról, aki előbb-utóbb színpadunk minden szereplőjét a bitófára kíséri. Mert nincsen különbség statiszták, mellékalakok és főhősök között, végül mindannyian a halál martalékává lesznek, és egyesülnek a történelemmel. Nem is az a kérdés tehát, hogy az emberiség történetének alkotói vagyunk-e mindannyian, mert erre a válasz egyértelmű igen. Viszont az csak idővel, az életút bizonyos pontján túl válik el, hogy kiből lesznek azok a főhősök és gonosztevők, akiknek neve fennmarad az utókor számára pozitív és negatív példákként. Persze a legtöbben, különösen a hősök nagy valószínűséggel inkább választanák a statisztaszerepet. A békés, nyugodt, egyszerű életet. Mert nem ők kérték az emberiség jelentős alakjaként kiérdemelt reflektorfényt és a velejáró töméntelen szenvedést.

Nem a Benjamin Martin által reprezentált bátor férfiak akarták, hogy az ő könnyeik és vérük nyomán épüljön fel egy nemzet. De mégis így alakult.

Benjamin Martin (Mel Gibson) köztiszteletben álló háborús veterán. 1776-ban, az amerikai függetlenségi háború kicsírázásának idején már nyugodt, érett életet él a gyarmaton. Egyedül neveli hét gyermekét, földet művel, hintaszéket barkácsol és minden erejével próbálja kiirtani emlékezetéből a vérgőzös múltat. Ám a történelem újfent megtalálja, amikor legidősebb fia, a hazafias vágytól hajtott Gabriel (Heath Ledger) apai áldás nélkül vonul be az angolok ellen lázadó szabadságharcos seregbe. Az ezzel meginduló láncreakció végül az ellenség kegyetlen hadvezéréhez, Travington ezredeshez (Jason Isaacs) és egy jól irányzott, halálos golyóhoz vezet. Benjamin másodszülött fia, a tizenöt esztendős Thomas (Gregory Smith) halálát leli, ezzel felébresztve apjában a régóta szunnyadó, hősietlen háborús hőst, aki rövid úton a függetlenségi háború jelentős vezéralakjává válik.

A hazafi legfontosabb erényegyüttese a főhős karaktere köré csoportosul. Benjamin kezdetben nem érzi magáénak a szabadságharc ügyét. Nem azért, mert áruló vagy mert nem szereti hazáját és földijeit. Egyszerűen csak azért, mert látott ő már vérontást, átélte a kegyetlenséget, ott harcolt az első sorban, véghezvitte azokat a borzalmakat, amelyekért most mindenki hősként tiszteli. Benjamin Martin még egyszer nem kér ebből az érdemtelen, becstelen hősiességből. Azonban, ahogy a történelemtől megszokhattuk, alkudozásnak nincs helye, és ha Benjamin nem akar az ekkor még nem létező nemzetért harcolni, hát akkor majd elhunyt fia emlékéért fog. A forgatókönyv egészen zseniális húzása, ahogy a bonyodalmat leemeli a magas lóról, és háborús eszmék hangoztatása helyett az egyén szintjén építi fel a lényegi tényállást. Így lesz a szabadságharc kontextusában érzelmi és fizikai bosszúhadjárattá mindaz, amit Benjamin véghezvisz. Mert az ólomkatonákból kiöntött puskagolyók gyönyörű motívuma által vezérelve ez a karakterösvény nem arról a bizonyos csillagos zászlóról szól, hanem egy élete lényegi részének megkezdése előtt elragadott fiú emlékéről. Így válik A hazafi különösen személyes történetté a nagy háború légkörének közepette.

Robert Rodat elmés forgatókönyve ezt a vonalat építi tudatosan, hogy végül zseniális keresztmetszetben egyesítse a főhős személyes megváltásáért és bosszújáért küzdő jellemfejlődését a haza szeretetének és az amerikai önállóság kivívásának eszméjével. Mert amikor a nagy finálé előtt Benjamin végignéz a megviselt, sérült, befoltozott lobogón, gyermekei áldozatait látja benne. Számára ekkor saját, privát, magányos érzelmei eggyé válnak az ország szabadságának gondolatával, és így már nincsenek aggályai. Mert amikor az amerikai zászlót lengetve rohan legelöl a csatában, Benjamin nem túlplasztikázott, manipulatív szellemiségű szentimentalizmussal érvényesül, hanem a néző legmélyebb emocionális rétegéhez szól. A család, a legközelebbi hozzátartozók szeretetének érzéséhez. Mert a főhős számára ezt jelenti az amerikai zászló, amivel így honi hovatartozástól függetlenül rendkívül könnyű azonosulni a játékidő hosszára.  

Mert a hangsúly a családon van. A család egyszerre szerves alkotó- és alakítóeleme a történetnek, ugyanakkor metaforává is válik a cselekmény sodrásában. Az előző paragrafusban kifejtett gondolatsorozatból továbbmenve ugyanis megfogalmazhatjuk, hogy A hazafi-ban a család magát az otthont, az országot, a hazát jelképezi. A nemzeti identitás szerves részévé válik. Benjamin jól tudja, a történet végén legalábbis már mindenképpen, hogy amikor az amerikai függetlenségért küzd, családja boldogságáért harcol. Mert nem ér semmit a haza, az otthon, legyen akár elnyomott, akár szabad, ha kiveszett belőle a legféltettebb kincs. A legnagyobb biztonságérzetet és érzelmi támogatást nyújtó család. Nem véletlen, hogy azok a mellékszereplők, akik a konfliktus valamely szakaszában elveszítik önmaguk által megalapított, féltett mikrokozmoszukat, nagyon hamar maguk is a halál martalékaivá lesznek. Mert ebben a világban, eme történet vizein nem érdemes létezni feleségek és gyermekek nélkül.

Mindezt a tartalmi világot képviseli Benjamin Martin figurája, aki mindeközben, ahogy arra már utaltam, nem hős, hiába gondolja mindenki ezt róla. Inkább igaz rá a kísértet, a fedőnév, amivel elhíresül az angolok körében. Kegyetlen gyilkos, akit ha felbőszítenek, a legprofibb gerillákat megszégyenítő módon mészárolja halomra az ellent, és amikor látod vérben úszó, érzelemmentes arcát az öldöklés hevében, már érted is. Ez a férfi nem hős, sőt, legbelül talán nem is jó ember. Hiszen követett el ő még nagyobb szörnyűségeket is a múltban. Erőteljes epizód, amikor szörnyű emlékeit felfedi Gabriel előtt. Erőteljes, valamint egyszerre kiábrándító és tiszteletreméltó. Mert Benjamin Martin nem akar újra háborúzni, nem akarja újra meglelni valódi, sötétebb önmagát. De ekkor rájön, hogy az állatias én, a gyilkos mögött ott rejtőzik valaki, aki már közelebb áll a hős fogalmához. Csakhogy ő nem háborús hős, hanem hétköznapi fajta. Családapa, aki megküzd azért, hogy családapa maradhasson, és nem csak úgy, ahogy esik, hanem egy boldogabb világban.

A történelmi filmek hajlamosak beleesni abba a hibába, amelynek keretein belül kisarkított kontrasztot mutatnak a jó ügyet képviselő oldal és az ellenség között. A Ryan közlegény megmentésében például Steven Spielberg minden egyes német közkatonát kishitlernek ábrázolt, amely attitűd hitelessége már eleve statisztikailag is lehetetlen. A nácizmus és Hitler alakja volt rossz, pokolra való, megátalkodott. Ahogy nem lehetett volna ezt minden egyes német katonára leképezni, úgy sem tüntethették fel A hazafi készítői általánosan sötétnek az angol oldalt. Nem, inkább úgy tettek, mint Benjamin Martin, a főhős esetében. Vettek egy figurát, nevezetesen Travingtont, aki hírhedtté vált kegyetlen, brutális módszereiről, amelyek saját bajtársai körében is gyakran váltanak ki megbotránkoztatást, attól függetlenül, hogy általában szigorúan követik parancsait (nyilván nem lehet sok választásuk háborús helyzetben). Így hát a negatív érzés nem a komplett angol sereg ellen irányul, hanem az egyén, a kisebb emberi individuum szintjén csoportosul. Mert miközben nézzük a filmet, nem az angolokat utáljuk, hanem Travington karakterét.

Roland Emmerich rendező ezúttal nem lerombolja, hanem - átvitt értelemben - felépíti a Fehér Házat, miközben jól működő beállításokat járat a csúcsra, amelyekben nem ritkán fontos szerepet játszanak a remekül alkalmazott fények, elmés megvilágítási technikák. Csatajelenetei arany középutat képeznek a kimért óvatosság és a megrázó naturalizmus között. Néha leszakad egy-egy végtag, sőt, az egyik képkockán egy ágyúgolyó leviszi az egyik katona fejét, úgy, ahogy van, és persze gyakorta folyik a vér, sokszor egyenesen ömlik, de az összkép megmarad a széles körben, alacsonyabb ingerküszöbbel rendelkező nézők számára is fogyasztható produkció szintjén.

Az amerikai patriotizmust atmoszférájuk alapvető összetevőjének megtevő mozgóképek gyakori hibája a túlzások csapdájába való beragadás. Dicshimnuszok taktusaira, a komplett szabad világ nevében, a tényezők sűrű sorának figyelmen kívül hagyásával vonulnak a bátor, hiteltelenül egyoldalú módon hősies katonák az ellenség ellen, amit természetesen magabiztosan, maximum egy mellélövés után felszámolnak a gonosz csoportosulás gyökeréig. Emmerich már a hasonló témát sci-fi köntösben feldolgozó A függetlenség napjában is ügyesen tartotta az egészséges határértéken belül a szentimentalizmust, ezzel megőrizve a produkció hangulatának hitelességét, és ez a manőver A hazafi-ban is siker kíséretében jelenik meg, így érve el célját. A hazafiasság itt nem egydimenziós, megvannak benne a fájdalmak, a szörnyűségek és a rengeteg bűntudat, amelynek oroszlánrésze, ahogy már foglalkoztam vele, Benjamin karakterrajzában manifesztálódik. Egy ronda kivétel akad, ami szégyenteljes folt a produkció összképén. Ez nem más, mint Gabriel templomi toborzása, ami az amúgy emberközeli filmélménybe hirtelen és meghökkentő erővel vegyít kisarkított túlzást, és ez nem tesz jót az összképnek.

Beszéljünk kicsit a színészi játékról is. Mel Gibson kiváló választás volt a főszerepre. Ezt bizonyítja minden jelenetében, ahogy azonosul Benjamin viszontagságos jellemvilágával, kimutatva a magabiztos katonai attitűdöt és az önmarcangoló, szenvedő apaiságot is. Jason Isaacs, szigorúan funkcionális karaktere bőrében zseniálisan tenyérbemászó, nemes egyszerűséggel fergetegesen gonosz. Jól teljesít mellékszerepében szegény Heath Ledger, és tiszteletét teszi a szintén hiteles Chris Cooper is.

A hazafi összességében rendkívül erőteljes, monumentalitása ellenére pörgős filmélményt szolgáltató történelmi mozgókép, ami jól kezelt, átvitt értelemben prezentált hazaszeretettel és hatásos képi világgal operál. 8/10. 

Ha tetszett a poszt, like-old a blog Facebook-oldalát! Köszönöm!