A történelem pillanatok sorozata. Vannak elborzasztó, megindító, győztes és vesztes momentumok. És vannak azok a fontos percek, amelyek a többinél jóval élénkebben megmaradnak, és örök életet nyernek az emberek emlékezetének köszönhetően. John F. Kennedy amerikai elnök dallasi meggyilkolását a jól ismert televíziós felvétel is segítette a kitörölhetetlen tényezővé válás útján. Meghalt egy ember. Az akkori világ egyik legfontosabb embere, aki vészterhes időszakban, a vietnami háború kellős közepén irányított, aki a kubai rakétaválság során is ott ült az emberiség sorsát eldöntő terepasztal egyik oldalán. Rengeteget beszéltünk róla. Talán túl sokat is. Ezért Pablo Larraín azt gondolta, ő inkább egy másik ember történetét mutatja be. Egy nőét, aki azon a napfényes és vérgőzös napon csak egyvalamit akart csinálni. Összetartani férje, a lövész golyója által darabjaira hulló fejét...
A film nem mutatja meg Jackie Kennedy (Natalie Portman) teljes életútját, inkább a nő sorsösvényének legfontosabb időszakát meséli el. Ami egyben a legsötétebb is. Nem sokkal a merénylet után a volt first ladyt meglátogatja egy újságíró (Billy Crudup), aki az interjút követően végre megoszthatja a világgal Jackie álláspontját. Így a főcselekmény tulajdonképpen a rege során felelevenedő flashbackek láncolataként érvényesül. A történetnek egyfelől keretet ad az interjú, a temetés előtti beszélgetés az öreg és bölcs pappal (John Hurt), valamint a tragédia előtt történt televíziós riport, amelyben a first lady bemutatta otthonát, a Fehér Házat.
Ez a többszintű keretezés érdekes adaléka a filmnek, hiszen mindhárom vonal a főhősnő más-más arcát mutatja be. Az interjúban Jackie maga alatt van. Kisírt szemei mögül azonban mégis határozott, néha egyenesen cinikus mondatok érkeznek, nem egyszer zavarba hozva az újságírót. A pappal való eszmecsere leginkább vitatkozás kettő merőben ellentétes hittel rendelkező egyén között, ami végül mégis konszenzusra jut, amely által még a halandóság kérdésköre is aktív teret kap, ezzel kisebb katarzisérzetet generálva a nézőben. A tévériport pedig egy határozatlanabb, tapasztalatlan Jackie-t mutat be. Valakit, aki kínosan erőltetetten próbálja elmondani az előre bemagolt szöveget, miközben önmagát is meglepve képes tökéletesen lereagálni a felmerülő, spontán kérdéseket.
Valóban, a film igencsak sokrétű karakterként festi le a first lady figuráját. És ez azért nagyon jó, mert biográfiát nem érdemes túlzott óvatoskodással, a reakcióktól félve készíteni. Nem, meg kell mutatni a választott történelmi személy minden fontos aspektusát, fel kell tárni személyiségének összes lényeges részletét. És ez a Jackie-ben sikerül. A főhősnő határozott, erős jellem, aki férjének megadott, monumentális végtisztességével lehet, hogy indokolatlanul járt el, de egy egész országba öntött lelket a tragédia után. Ugyanakkor ott van a vállán az a súly, ami nemes egyszerűséggel túlságosan sok egy fiatal emberi lény számára. Helytáll, küzd és kitart, de közben minden éjjel a halálért imádkozik. Mindemellett elmondható, hogy Jackie Kennedy összességében nehezen nevezhető szimpatikus alaknak. Mármint úgy igazán, ténylegesen szimpatikus főhősnek. És ez is nagyon jó, hiszen így csak újabb, mélyebb rétegeket kap a karakter. Láthatjuk, ahogy a sokkos állapotban lévő elnökfeleség a merénylet után Dallas népét hibáztatja, az állatok földjeként emlegeti Texast, és többször hallhatjuk azt is, ahogy egykori férje személyéről fogalmaz meg kritikát.
A karakterábrázolás gyakorlatilag tökéletes, a mű egésze viszont hagy kívánnivalót maga után. Sajnos az az igazság, hogy a várakozásoknak megfelelően ebben a történetben nincs jelen annyi cselekmény, esemény, ami elegendő alapot szolgáltatna egy százperces mozifilmhez. Így minden erős jelenetre jut egy üresjárat, ezáltal pedig az összhatás egyszerre válik alapjaiban érdekessé, de mégis kissé unalmassá.
Felemás módon lehet véleményezni a rendezői munkát is. Pablo Larraín többször alkalmaz túlságosan statikus, a szereplőkkel élesen szembehelyezkedő félközeli plánokat, amelyek kissé kényelmetlen, természetellenes hatást keltenek. Ugyanakkor irdatlanul erős jelenetek megkoreografálására is képes direktor. Leginkább hosszú, vágatlan snittjei emelendők ki, például a véres kosztümben szervezkedő Jackie és az elnök közvetlen környezetét képező magas rangú tisztek, valamint ügyintézők párbeszéde vagy éppenséggel a first lady zaklatott menetelése a temetőben, amely végül csodaszép nagy totálban teljesedik ki.
A lényeg persze Natalie Portman, hiszen a nézők nagy része miatta fog jegyet váltani a produkcióra. És bizony ők meg is fogják találni számításukat, mert a színésznő kőkeményen bejelentkezett második Oscar-díjáért. Amelynek megszerzésére komoly esélye is van, hiszen idén talán nem lesz annyira erős a mezőny. És igazság szerint meg is érdemelné, mert ahogy a karakter adaptációja, úgy Portman produktuma is kiváló, sokrétű munka eredményeként jelenik meg a befogadó szemei előtt. Minden érzelem, belső és külső konfliktus, valamint a rengeteg fájdalom ott van az arcában és a mozgásvilágában, ráadásul még hangjátéka is egészen félelmetes módon hiteles. Lenyűgöző.
A főszereplőnőnek remek mellékszereplők asszisztálnak. Bobby Kennedy szerepében Peter Sarsgaard több, mint korrekt, John Hurt pedig kiváló jutalomjátékot fut az öreg csuhás szerepében.
Eme nem tökéletes, de összességében kétségtelenül erőteljes összképet biográfiától szokatlan stílusú filmzene festi alá, ami nem különösebben kiemelkedő, de egyedi felhanggal ruházza fel a produkciót.
Így lesz a Jackie jól sikerült életrajzi filmdráma, ami a huszadik század történelmének egyik legfontosabb momentumát járja körül egy eleddig ritkábban emlegetett aspektusból. Jackie Kennedy megérdemli, hogy előtérbe kerüljön, mert személyiségével érdemes foglalkozni. Érdemes belemélyedni, és megérteni. 7,5/10.
Ha tetszett a poszt, like-old a blog Facebook-oldalát! Köszönöm!
