A népszerű és elterjedt filmes zsánerek gyakorta előtérbe helyezik az elhasználódás problémáját. Amikor egy adott sablon, jellemző stílusvilág nagy rajongótáborra tesz szert, a benne alkotók akarva-akaratlanul gyakrabban választják a biztonsági játékot, hiszen a nagyobb volumenű újításokat a tömegek hajlamosak első körben mérlegelés nélkül negatívan fogadni. Ám az elcsépeltté válás veszélye egy idő után előcsalogatja azt a művészt, aki mer formabontó lenni, az adott világot más, új szemmel látni és láttatni. Mert könnyen lehet, hogy a zombifilm most megújult, ráadásul komolyabb előjelek nélkül. Mert a Kiéhezettek bizony forradalmi alkotás az élőhalottas zsáner berkein belül.

Tombol a zombiapokalipszis. A sarokba szorított emberiség utolsó bástyái magas kerítésekkel körülvett katonai bázisok. Az egyikben az úgynevezett kiéhezett állapotot, tehát a zombiságot előidéző gombaspórával fertőzött kisgyerekeket őriznek és vizsgálnak. Dr. Caldwell (Glenn Close) célja, hogy a kísérleti alanyokon keresztül meglelje a fertőzés ellenszerét. Érdekes módon az élőholtak második generációjához tartozó gyerekek különösen emberszerűek, képesek gondolkodni és érezni. Érdeklődésével és nyitottságával mindannyiuk közül kiemelkedik Melanie (Sennia Nanua), aki a tőle rettegő katonákkal is rendkívül udvariasan kommunikál. Amikor a zombihorda ledönti a kerítést és beveszi a bázist, csupán egy maroknyi túlélő képes megmenekülni. Köztük van a gyerekekkel napi rendszerességgel foglalkozó tanárnő, Helen Justineau (Gemma Arterton), aki az utolsó pillanatban Melanie-val együtt ugrik fel a menekülő teherautóra...

A Kiéhezettek több szempontból is rendkívül innovatív film. Ha csupán az apróságokra figyelünk, akkor is sok érdekes ötlet kerülhet a látóterünkbe. A film által bemutatott élőhalottak közti fertőzésterjedés például gyorsabb, mint ahogy azt megszokhattuk a hasonszőrű filmekben, sőt, ezúttal nem is beszélhetünk kifejezetten halottakról, hiszen a megharapott emberek nem vesztik életüket, mielőtt átváltoznának. Továbbá az is rendkívül elmés gondolat, hogy amíg a legtöbb zsánerbeli alkotás a zombikrízis kitörését mutatja be, addig a Kiéhezettek nem akar egy újabb ilyen jellegű alternatívával fárasztani, inkább két lépést tesz előre, és már a jó ideje javában zajló háború fináléjának kellős közepébe röpíti a nézőt. Ebből kifolyólag pedig lehetőség adódik arra, hogy a készítők az igazán nagyszabású újításokkal foglalkozzanak.

George A. Romero, a modern zombifilm atyja az élőhalott seregeket az elbutuló fogyasztói társadalom allegóriájaként alkalmazta, viszont amikor három éve kijött a Z világháború, már inkább a túlnépesedés került a középpontba. A Kiéhezettek ilyen szempontból tökéletes hibrid, és még egy kis plusz is van benne. A kifosztott boltok sora előtt kómában vegetáló holtak látványa kétségtelenül Romero hitvallását idézi, viszont a fővonal inkább arra fókuszál, aminek a túlnépesedés is lehet az egyik első állomása. Az emberiség ideje lejáróban van. A mű egyik legnagyobb húzása, hogy a fertőzés okait és következményeit vizsgálja. Megismerjük az élőholt állapotot előidéző kórokozót, és láthatjuk, hogy mi a vírus következő lépése. Megismerjük a fejlődését, a biológiáját. Az evolúcióját. És talán ettől a leginkább formabontó ez a film. A zombiapokalipszisre nem katasztrófaként, hanem evolúciós lépésként tekint. Ettől zseniális és ettől nagyon ijesztő a történet.

Persze az is fontos az összkép teljességének szempontjából, hogy a vezérszemszöget egy gyermek szolgáltatja, aki ráadásul a vonal túlsó felén helyezkedik el, belülről szemléli a dolgokat. Láttunk már gondolkodó zombit, de inkább csak vígjátéki kontextusban (Eleven testek), így ez most egészen más. Melanie önmagát keresi, megakarja érteni lényét, a világot, amiben él, a betegséget, amiben szenved. Azonban elsősorban egy nagyon fontos választ keres: Vajon tényleg betegség-e ez az új gombafertőzés? Vagy esetleg valami egészen más? A Melanie tűpontos karakterfejlődését építő kis epizódok sokkolóan tragikusak, helyenként pedig kifejezetten fekete komikus színt öltenek, máskor meg brutálisak, tehát a kislány figurája változatos és meghökkentő utat jár be a játékidő során.

Habár különböző kísérleti filmes esetlenségek fel-feltűnnek a produkcióban, Colm McCarthy rendező erőteljes alkotást rendezett az eredeti regényt is jegyző Mike Carey forgatókönyvéből (úgy tűnik, tényleg van értelme a regényírók forgatókönyvíróvá avanzsálásának, ez már nem az első pozitív példa). A jelenetkoreográfiák néha egészen letaglózóak, de amikor nem, akkor is kimagaslóan színvonalasak. A film főkonfliktusát kirobbantó első csata, a katonai bázis eleste hihetetlen precizitással épül, nyitánya pedig a produkció egyik legemlékezetesebb képsora, kerestem is utána az államat hosszú percekig. Ezt követően egy nagyszerű, sok statisztát mozgató nagyjelenet következik, szép, hosszú snittekkel, remek kameramozgással. A későbbiekben is pazar akciójeleneteknek lehetünk szemtanúi, amelyek a remek koreográfián túl változatosak és érdekesek is. Mindennek tetejébe kiválóan alkalmazott zenei aláfestések segítik a hangulat kiteljesedését. Gyakorta tényleg hidegrázós az élmény.

Tény és való, nem a színészi játék lesz az, amiért a jövőben újra és újra megnézzük majd a Kiéhezetteket, de a gárda tagjai ettől függetlenül igencsak korrekt teljesítményt nyújtanak. Sennia Nanua csak az első percekben tűnik idegesítőnek, utána szerencsére szépen vezeti a rendező a filmben, kifejezetten erős gyerekszínészi játékot hozva ki a kislányból. Gemma Arterton jól hozza a hibásan legpozitívabbnak is nevezhető, de inkább csak legempatikusabb karaktert, Glenn Close pedig elsőosztályúan prezentálja rideg és racionális figuráját. Paddy Considine a kemény őrmester szerepében helyenként némi fanyar humort is képes csempészni az összképbe, szóval tényleg nem lehet panaszunk az aktorokra.

A Kiéhezettek tehát rendkívüli filmalkotás. Nem csak 2016, hanem az elmúlt tizenöt év egyik legfontosabb mozgóképe is egyben. Formabontó, bátor és kreatív. Nem illik kihagyni, mert nagybetűs moziélmény. 9,5/10.