Gigor Attila történetet mond. A mese főhőse egy fiatal férfi, legyen mondjuk Laci. Ő az, aki magához veszi a gazdái által kidobott kutyát, Kriszt. A szeretet és a kötődés szinte azonnal kialakul köztük, és egyik pillanatról a másikra mindkettejük élete egy kicsivel jobb lesz a korábbi állapotnál.

És akkor Laci elhatározza, hogy gyilkost nevel a kutyából...

Az isten háta mögötti benzinkúton lebzselő, illetve úgy-ahogy dolgozó, félig béna, mankóval közlekedő Zoli (Tzafetás Roland) előszeretettel meséli ezt a történetet a gyilkossá váló kutyáról az arra járóknak. Egy tikkasztóan meleg napon éppen az öreg kutas fia érkezik meg a barátságtalan vidékre. A priuszos Laci (Jankovics Péter) évtizedek után lesz ismét kíváncsi apjára, így vállalja, hogy a kúthoz költözik, és ellát néhány tennivalót, ami épp akad. Ekkor még nem tudja, hogy a fater munkahelye amolyan alvilági megállóhely is. Amikor begördül a Svájcba tartó prostituáltakat szállító kisbusz, új helyzet áll elő, hiszen az ideggyenge sofőr nem kapja meg a várt csomagot, ettől pedig láthatóan felszökik benne a feszültség. A néhány percesre tervezett megálló végül éjszakázásba fullad, a kurvák beköltöznek, Lacinak pedig szembe kell néznie a pokoli kísértéssel, ami az önsorsrontásból profi Marcsi (Kurta Niké) képében lép az életébe.  

Gigor Attila korábbi sikerétől, A nyomozótól merőben eltérő művet rendezett, viszont akadnak olyan stílusjegyek, amiket magával hozott a rendező. A maga módján ugyanis a Kút is bűnügyi történet, ráadásul ez a film is rengeteg szociológiai vonulattal rendelkezik. Ezúttal azonban nem egy néma szociopata, hanem egy útját kereső fiatalember és néhány prostitúcióba belekényszerült nő állnak a középpontban. Ha jobban belegondolunk, a játékidő során két epizódszereplőt leszámítva egy olyan karakter sem tűnik fel, akinek ne száradna a lelkén valamilyen bűntény elkövetése. Gigor Attila eltévelyedett lelkek csomópontjaként alkot meg egy benzinkutat a magyar sivatag, a sehonnai puszta kellős közepén. Hogy miért pont egy kút? Erre tökéletesen rámutat a filmet nyitó durva vicc. Mert miért ne? A direktor ezzel a véletlenszerűség átkát is rászórja hősietlen hőseire. Azt sugallja, hogy tökmindegy hol vagy, merre jársz (történetesen éppen egy benzinkúton), a rossz sors, a keserű végzet bárhol rád talál. Ha rajta vagy a karma halállistáján, akkor nincs menekvés.

A világ által megnyomorított szerencsétlenek, öntelt ribancok, senkiházi suttyók, alkoholisták és idegbeteg stricik. Ők állnak Gigor Atilla morbiditással áztatott sakktábláján, ők fogják majd vérükkel a fekete-fehér mezőket felismerhetetlenül vörösre színezni. Egyáltalán nem jó emberek, tisztelet és becsület nélkül élnek, néhol inkább tűnnek állatoknak, olyan lényeknek, akiket csak a pénz kapzsi imádata különböztet meg az evolúció alsóbb, ám tisztább és jobb szintjeitől. Miért van akkor az, hogy nem tudunk haragudni rájuk? Lehet, hogy itt van a kutya elásva, ez a Kút titka? Gigor Attila ugyanis varázsol, és mocskos lelkű karaktereit szimpatikus színben tünteti fel. Elindul a film, és te azt érzed, hogy érdekel ezeknek az embereknek a sorsa, kíváncsi vagy, hogy mi lesz velük. És nem akarod, hogy bajuk essen. Mert a rendező valahogy megoldja, hogy ártatlannak, áldozatnak tűnjenek a balsors játszóterén.

Minek tulajdonítható ez a hatás? Véleményem szerint egyfelől a rendkívül hiteles, emberi párbeszédeknek, másfelől pedig a fekete komédia fantasztikusan megkoreografált szituációinak. A Kút szövegkönyve ugyanis nem játssza meg magát, nem akar az orrodnál fogva vezetni, nem próbálja Hollywoodot majmolni, és nem akar valamilyen műanyag, színezett szar ízű maszlagot lenyomni a torkodon. Ahogy Laci is mondja, a boldog történetekkel az a baj, hogy nem igazak. És talán ez lehet a forgatókönyv tételmondata, amikor az emberi helyzetekben emberi szavakat és reakciókat ad a szereplők szájába. Lehet, hogy nem vagy prostituált, ex-javítós, strici, vagy alkoholista. Valószínű, hogy nem vagy az. De mégis úgy érzed, hogy közéjük tartozol, miközben hallgatod és látod őket, velük vagy. Mert ők is emberek, ahogy te is.

A másik pedig ugye a fekete komédia. Gigor Attila A nyomozó című filmjét is ebbe a műfajba szokták sorolni, ám én abban nem éreztem túl sok, akár fekete, akár fehér, akár akármilyen humort. A Kút viszont kétségtelenül vicces, hiszen annyira frappánsan lovagolja meg az emberi balsors, vagy ha úgy tetszik balszerencse, valamint a bűnös világban élve elkerülhetetlen romlás kegyetlenül racionális és morbid logikáját, hogy azon nem lehet nem röhögni. Az isten se néz errefelé, egyedül vannak egy benzinkúton, és még ezt a magányos, lényegtelen helyet is képesek emberi kicsinyességükkel és ösztöneikkel felforgatni. A taszító és ronda, de mégis békés, elzárt világ nemsokára testnedvektől, vértől, verítéktől és kárhozattól lesz mocskos, Gigor pedig belekényszerít, hogy hangosan kacagj a tragédián. Mert ezen már tényleg kár sírni. Akkor abszolút nem lenne haszna a szereplők szenvedésének.  

A Kút a remek és sokrétű történet és a pazar humorvilág mellett filmtechnikailag is nagyszerűen össze van rakva. A rendező remekül játszik a fénnyel, az árnyékkal, illetőleg a különböző formákkal. Még a legunalmasabb belső tereket is képes valamifajta különös, misztikus atmoszférával feltölteni, az isten háta mögötti benzinkútból pedig már szinte nem is e világi, cinikus és morbid pokoltanyát csinál. Ezt a hatást remekül fokozzák a kiváló zenei aláfestések, na meg az olyan apró epizódok, mint például a döglött róka, akinek a fején még kegyelemdöfés gyanánt jól áthajtanak. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy a Kút a játékidő derekán alaposan bedurvul. Gigor Attila nem finomkodik, művérrel áztatja a talajt, és nem ijed meg az emberi nyomorúság, valamint a súlyos testi sérülések, és persze a brutális halál kendőzetlen tálalásától sem.

Jankovics Péter jól helytáll a halk szavú, eltévelyedett, de a különböző helyzetekben mégis határozottan fellépő Laci szerepében. Rajta kívül a gárda többi tagja sem vall szégyent, sőt, mi több, a Kút castingja kimagaslik a mezőnyből. Trokán Nóra fergetegesen hozza a nagyszájú, suttyó kurvát, de Kurta Niké is hiteles az önbizalomhiányos, mégis magát állandóan megjátszó Mária bőrében. Pokorny Lia kiégett, állandóan feszült prostiként lazán megér egy misét, Tzafetás Roland pedig tökéletes a történetbe belehelyezkedő narrátor szerepében.

Mindezen túl a Kút hozza az idei év talán legerősebb zárójelenetét, ami olyan gyönyörű ívvel teszi fel az i-re a pontot, hogy azt bizony nem szégyen megkönnyezni, csak aztán ne felejtsük el elégedetten tudomásul venni, hogy van egy honfitársunk, akiről eddig talán nem tudtuk, maximum sejtettük, hogy zseni. Gigor Attilának hívják. 10/10.