Hamarosan átadják az aktuális Oscar-díjakat, amelyek közül eggyel, három évtized után valószínűleg újra magyar nagyjátékfilmet fognak kitüntetni. Az biztos, hogy nagy meghökkenést váltana ki, hogyha nem a Saul fia lenne idén a legjobb idegennyelvű alkotás a gálán. És ha a magyar film reneszánsza máris ilyen nagy eredményeket produkál, szinte értelemszerű, hogy illik elővenni azt a meghatározó alkotást, amely eddig egyedüli hazai nagyjátékfilmként büszkélkedhet a rangos elismeréssel. Persze ez csupán az egyik ok, amiért mindenképpen látni kell, az Oscartól függetlenül is fontos mű.

Néhány évvel Adolf Hitler hatalomra jutása előtt Hendrik Höfgen (Klaus Maria Brandauer) egy kis hamburgi színház társulatának oszlopos tagja, ám közel sem elégedett azzal a szinttel, ahol tart. Ki akar törni a vidéki színész skatulyájából, új, forradalmi színházat akar teremteni, ami egészen más szellemben, más szabályok szerint működik, mint ahogy azt az addigi gyakorlat prezentálta. Miután sikeresen eljut Berlinbe, és megkezdi karrierje következő lépcsőfokának építgetését, az irányítás a nemzetiszocialisták kezébe kerül Németországban, Hitler lesz az új kancellár. A közönséget a Faust Mephistojának szerepében újra és újra lenyűgöző Hendrik erkölcsi dilemmák és politikai eszmék harcának kereszttűzébe kerül egy olyan korban, ahol a kultúra nem maradhat független, mert beszennyezi a huszadik század legsúlyosabb tragédiájának előszele.  

Szabó István alkotása egyszerre mély karakterdráma, egyedi szemszögből bemutatott történelmi tabló, valamint a kultúra, azon belül a színművészet lépcsőzetes kielemzése. Eme három vonulat együtt mozog a 140 perces játékidő során, ezzel illusztrálva az élet aktívan egymáshoz kapcsolódó elemeit, azt a kölcsönös befolyásolóképességet, ami fennáll egyén és társadalom, társadalom és művészet között.

Hendrik egy színész. Csak egy színész. Ezt igyekszik többször is hangoztatni, ám ez a szó a náci Németországban szinte már szitoknak hat, hiszen a főhős idővel már nem más, csupán eszköz az irányítás kezében, ám ő ebbe belenyugodva igyekszik átmenteni a kultúrát olyan időkre, amikor azt majd újra megbecsülik. Mephisto szerepében, élete alakításában, az ördögöt játszva adja el lelkét a Sátánnak, és a néző legnagyobb dilemmája pont az, hogy nem tudja egyértelműen eldönteni, hogy Hendrik miért cselekszik így. Az ő indokai szerint a politikától és minden egyéb társadalmi dimenziótól független művészet megmentése a célja, ugyanakkor számos jelenet azt sugallja, hogy a férfi inkább csak belenyugszik abba, hogy éveken át folyó küzdelmeit, kitartó harcát végül pont egy hibás rendszer becsüli meg, még ha nem is azért, amiért valójában megbecsülendő lenne, és ennek eredményeképpen, ha nem is tiszta lelkiismerettel, de sütkérezhet a dicsfényben.

Mindezek következtében a cselekmény leginkább egy meghasadt személy kálváriájára, önmagával vívott, mások által nem látható, de még önmaga előtt is tagadott harcára kezd hajazni. Szabó István tartalmas, erőteljes jelenetkoreográfiáiban gyakran mélyre ás a főhős jellemében. Hendrik az egyik képsorban még lubickol Mephisto szerepében a színpadon, a következőben viszont súlyos dilemmákkal néz szembe, ahogy az álarcos táncosok saját lelkének szilánkjaiként ugrálják körbe, szinte már démonikus hatást generálva. Hendrik csapdába esik, mert abban a korban és országban próbál karriert építeni, amikor és ahol ez nemes egyszerűséggel nem megengedett, csak és kizárólag abban az esetben, hogyha a hatalom kezére játszik. Persze a forradalom még így is sikeres valamilyen szinten, hiszen a főszereplő vidéki színházújítóból a kommunista munkásság szórakoztatójává válik, és még ezek után is képes elnyerni a náci vezetés elismerését. Csak egy színész, aki végül menekülne önmaga, a hatalom, és még saját álmai elől is, ha tehetné.

De nem teheti, mert a Mephistojának nagy rajongójaként pártját fogó tábornagy kijelenti, hogy ez a Birodalom ezer évig fog állni, és ekkor, Hitler hatalomra jutása után nem sokkal Hendrik nem tehet mást, minthogy elhiszi mindezt és belenyugszik abba, hogy számára nincs kiút. Rossz korba született. Szabó István filmjének további nagy erőssége, hogy a meghatározó történelmi fordulatokat nem monumentális szinten mutatja be, igazság szerint nem is akar letaglózni. Az egyén szintjére ereszkedik, szinte már teljesen hétköznapi szemszögből dolgozza fel azokat az érzelmeket és gondolatokat, amelyek kavarognak az ember szívében és fejében akkor, amikor kiderül, hogy a világ hamarosan megváltozik, ám ekkor még csupán enyhén sejthető, hogy nem a jó irányba.

A Mephisto komplex alkotásként, elsőosztályú cselekményszövésben, a szokásostól teljesen eltérő módon mutatja be a náci Németország értékrendjét, miközben a színészet, a kultúra kálváriájára és a Harmadik Birodalom által kiszabott halálos ítéletére fókuszál. Mindeközben egy ember élete fokozatosan összeomlik, miközben mégis valóra váltja álmait, még ha nem is úgy, ahogy azt korábban elképzelte, a Porosz Állami Színházban pedig állva tapsolja a közönség az emberiség bukását. 9,5/10.