Szeretem a képregényeket, a mozgóképeket pedig még annál is jobban, így értelemszerűen mindig érdeklődő vagyok az aktuális filmadaptációkat illetően. Nem tagadom, egy jól összerakott szuperhős produkcióval gond nélkül le lehet venni a lábamról, nem szokásom ellenkezni. A tíz évvel ezelőtti Fantasztikus négyes film viszont nem igazán tud megmozgatni, ahogy az Ezüst Utazó vendégszereplésével készült folytatás sem nagy durranásként él az emlékezetemben. Az igazság az, hogy akármennyire bírom a jelmezes igazságosztókat, ez a csapat sosem tűnt igazán nagy vászonra valónak a szememben. Személyes sértésnek veszem, amikor valaki azt mondja, hogy a képregényolvasás éretlen szórakozás (Sandman, Watchmen, Arkham Elmegyógyintézet, szóval hagyjuk már!), ám a Fantasztikus Négyes kisugárzását mégis eléggé gyerekesnek tartom, és kissé fölöslegesnek érzem a sok erőlködést, amit a moziba tuszkolásuk körül csapnak.
Ezután remélhetőleg már nálam befolyásosabb emberek is így fogják gondolni...
Reed Richards (Miles Teller) gyerekkora óta a tudomány kiismeretlen területeinek megszállottja, és mivel ezt nem csak ő, hanem természettől adott intelligenciája is így gondolja, már tizenéves korára eljut a nagy áttörésig, a teleportációig. Mivel azonban a szülei és a tanárai egyaránt bűvésztrükköknek titulálják eredményeit, máshonnan kell a támogatásra számítania. A segítség meg is érkezik, Reed ösztöndíjat és munkát kap egy magas szintű tudományos intézetben, amelynek vezetője saját gyerekeivel (Kate Mara, Michael B. Jordan) helyezi őt egy csapatba. Csatlakozik hozzájuk az antiszociális zseni, Victor Von Doom (Toby Kebbell) is, így nemsokára elérhető céllá válik egy másik dimenzió felfedezése. Reed jól tudja, hogy legjobb barátja, Ben (Jamie Bell) nélkül nem tartana itt, így meghívja a srácot az első közös kalandra. A másik világban azonban baleset történik, ami után hőseink más emberekként térnek vissza, különleges képességekkel felruházva.
A jó szuperhősfilmek általában ott kezdődnek, ahol ez az alkotás befejeződik. Igen, sajnos ez az egész nem több egy nem létező történet száz percesre nyújtott expozíciójánál, ami ráadásul nem is jó. A legkisebb mértékben sem az, hiszen cselekményről gyakorlatilag nem is beszélhetünk, a játékidő alatt csordogáló erőltetett nyűglődést legalábbis meglehetősen nehéz értelmes sztorinak titulálni. A forgatókönyvet extrém klisék építik fel, a történet erkölcsi tartalma a legbutább hiteltelenségig van kisarkítva, a karakterek elképesztően unalmasak, a szövegkönyv pedig kétségbeejtően kínos, a logikai átgondolatlanságokról pedig már ne is beszéljünk. Egy értelmes ötlet nem fogalmazódik meg a szkriptben, egy normális kezdeményezés nem üti fel a fejét, teljes csőd az egész, élvezhetetlen, átélhetetlen, még viccnek is rossz.
Hajlok arra, hogy higgyek Josh Trank defenzív nyilatkozatának, miszerint a stúdió nagymértékű beleszólása miatt nem tudta kibontakoztatni igazán minőségi elképzeléseit. Egy részt ugye megcsinálta már korábban Az erő krónikáját, ami szódával műfaji film volt és még ütött is, másrészt pedig annyit meg kell adni A fantasztikus négyesnek, hogy rendezője időnként villant. Nem sokat, nem nagyot, de szembetűnő a gyenge összképből felhőkarcolóként kiemelkedő néhány színvonalas beállítás, és az az egy-két egyenesen remeknek is titulálható jelenetkoreográfia. Egy-kettő, de azért az is valami. Sajnos azonban nincs aki asszisztáljon Trank-nek, aki valószínűleg nagy ugródeszkát látott, amikor igent mondott erre a projektre, most viszont minden bizonnyal már inkább retteg karrierje jövőjéért. A CGI csak néha néz ki jól, az esetek nagy többségében korszerűtlenül műanyag hatást kelt, ráadásul még színvonalas filmzenének sem örülhetünk.
Miles Teller borzasztóan rossz. Mintha nem is ugyanazt a színészt látnánk, aki tavaly parádézott a Whiplash-ben, hanem valakit, aki nagyon hasonlít rá, csak éppenséggel teljesen tehetségtelen. Kate Mara szintén bizonyította már korábban, hogy jó színésznő, ám ebből a rakás szarból valószínűleg még a testvére sem tudott volna várat építeni. Michael B. Jordan-t bírtam a Friday Night Lights-ban, és igazság szerint itt sem olyan rossz, a négy főszereplő közül talán még ő az, aki tud kezdeni valamit a figurájával. Jamie Bell azonban lélektelen játékot nyújt, vagy amikor nem, akkor nagyon túltolja a karaktert, ami pedig nem áll jól.
A fantasztikus négyes eme manifesztációja már évtizedekkel ezelőtt is eléggé ciki lett volna, nemhogy most, amikor évente hármasával jönnek a színvonalas szuperhősfilmek. Gyakorlatilag nézhetetlen. Nem is tudom követni az IMDB példáját, és adni főszereplőkként egy-egy pontot, ám Josh Trank-nek azért megítélek egy 2,5/10-et.