Texas egy más világ. A texasi Dillon pedig még egy ennél is szűkebb mikrokozmosz, egy olyan hely, amiben élve az lehet az ember érzése, hogy határain kívül semmi sincsen. Ezt a kisvárost egyvalami tartja össze: A középiskolai futball. Amikor a pályán felgyúlnak a péntek esti fények, és a város büszkesége, a Dillon Panthers harcba száll egy újabb győzelemért, kiürülnek a boltok, a kocsmák, a szórakozóhelyek, mindenki csak a meccsre koncentrál. Ebből kifolyólag meglehetősen nagy teher nehezedik az újdonsült vezetőedző, Eric Taylor (Kyle Chandler) vállára, aki példátlan hidegvérrel és profizmussal vezeti csapatát az állami bajnoki cím felé vezető úton, miközben körülöttük hétköznapi sikertörténetek szövődnek, és emberi életek omlanak össze.
Peter Berg sorozata öt évadot adott. Öt, jóformán makulátlan, gyönyörű, elragadó, és meghatóan sokrétű évadot. A Friday Night Lights olyasvalami, amit nem akarsz kihagyni az életedből. Életszagú drámaként újra és újra megríkat, komikus vonulata vég nélkül szórakoztat, cselekményláncolata kimért és átgondolt, színészgárdája pedig szívvel és lélekkel, maximális hitelességgel és odaadással láncol téged epizódról epizódra a képernyő elé.
A kiindulópont, az alapkontextus rendkívül fontos szempont. A készítők elsődleges célja az, hogy bemutassanak egy természetellenesen, de a maga zárt valóságában mégis varázslatos különlegességgel működő közösséget. Dillon városa nem normális, a legkisebb mértékben sem az. A település lakói a futball köré szervezik az életüket, gyerekeket bálványoznak, leborulnak néhány tizenéves fiú elé, akik még egy pillanatot sem éltek a való világban, akik kényük-kedvük szerint ugráltatják a minden kívánságukat leső szurkolólányokat, akiknek valóságos hatalom összpontosul a kezében. A történet földhözragadtabb karakterei azonban már az első évadban kimondják, hogy ez a város hazugságban, egy cukormázas tündérmesében él. Mert a srácok közül jó, ha egy-kettő bejut az egyetemi futball világába, a profi liga pedig gyakorlatilag elérhetetlen. Néhány év múlva csaposként vagy benzinkutasként fognak melózni, régi dicsőségük pedig a feledés homályába merül. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy ezek a fiatal sportolók ebben a rövid időben valóban mernek álmodni, és elképzelni a szép jövőt. És habár mindez egoizmussal, nagyképűséggel, valamint mérhetetlen naivitással és ostobasággal jár, mégis, néhány évig elmerik hinni, hogy az övék a világ. Mert ahogy Taylor edző már a pilot-ban (minden idők egyik, ha nem a legjobb sorozatnyitó epizódja) kimondja, egyszer az életünk során mindannyian, kivétel nélkül elbukunk. Egyedül az számít, hogy a kudarc pillanatáig tudjunk élni a lehetőségeinkkel.
Érdekes, hogy nagyon hamar az az elem válik a sorozat legerősebb pozitívumává, ami az első néhány epizód alapján a legnagyobb negatívumnak tűnhet. A karakterekről van szó. Lehasznált, unalmas sztereotípiákból indulunk, ám pont ez a kezdés kell ahhoz, hogy a harmadik-negyedik epizód tájékán megkezdődjön az a mérhetetlenül hiteles, fantáziadús, és mindenekelőtt életszagú karakterárnyalás, ami aztán az ötödik évad végéig a széria fővonalát képviseli. Mert ez a sorozat nem csak a futballról szól. Sőt, úgy istenigazából a sport nem több hangulatos mellékzöngénél. A Friday Night Lights valójában egy futball-uralta város lakóinak életéről, mindennapjairól szól. Végső soron ez egy coming of age történet, fókuszban végig a felnőtté válás áll, az átlépés a műanyag gondokkal operáló gyerekkorból a kegyetlen, gyilkos valóság színterére, ahol az élet várja csattogó, borotvaéles agyarakkal, hogy seperc alatt elharapja az óvatlanok torkát.
Az epizódok sodrásában, a hetvenhat rész során gyakorlatilag egy pillanatra sincs lehetőségünk unatkozni. Rengeteg minden történik, a szereplők között alakuló kapcsolatok szélsebesen száguldoznak egyik felállásból a másikba, miközben kitárgyalandó témák egész sorozata kerül terítékre, úgy mint - nyilvánvalóan a teljesség igénye nélkül - a vallás, a rasszizmus, a családszociológia, a házastársi kapcsolat, a gyerekszerelem, a szüzesség elveszítésének több nézőpontja, az oktatás, az abortusz, és természetesen a sport filozófiája. A sorozat nagy erőssége továbbá, hogy minden karakterét képes jól felmérni, mindannyiukat kihasználja, amíg csak akad bennük lehetőség, és amikor minden szufla elfogy, akkor képes váltani. Képes fókuszpontját áthelyezni, mer új szereplőket behozni. Mindennek tetejébe ráadásul ugyanez igaz a dramaturgiára és a kontextusra is. Idevágóan fontos megjegyezni, hogy a Friday Night Lights a harmadik és a negyedik évad fordulóján olyan fantasztikus és hihetetlenül merész aspektusváltást mutat be, ami után ténylegesen minden néző számára megkérdőjelezhetetlenné válik Peter Berg csapatának zsenialitása.
A Friday Night Lights nagyszerű rendezői munkával is büszkélkedhet. A minimálisra vett, és pont ezért fontos hangsúlyt kapó meccsjelenetek rendkívül hangulatosra sikerednek, a létfontosságú kommentátorszöveggel kiegészülve igazán erőteljes összképet szolgáltatnak. A sorozat jeleneteiben általánosságban véve egyedi operatőri munka dominál, ami gyakorta kissé dokumentumfilmszerű kamerakezeléssel operál, így téve igazán emberközelivé a képsorokat.
A színészgárda munkája óriási pozitívum, hiszen a casting valami fergetegesre sikeredett. A pergő párbeszédes jeleneteket remek színészek és színésznők tolmácsolják. Kyle Chandler telitalálat volt a főszerepre, alakítása határozott és változatos, Taylor edzőt a focisták mestereként és családapaként is maradéktalan hitelességgel képes bemutatni, mindemellett pedig még számos vicces megmozdulást is sikerül produkálnia. A prímet azonban mégsem ő, hanem egy hajszállal az edző feleségét alakító Connie Britton viszi, aki remekül mutatja be a történet egyértelműen legpozitívabb személyiségét, aki nem kis utat jár be az öt évad során. A tizenéveseket alakító huszonévesek között sem lelünk csalódásra, különösen a ma már szélesebb körben is ismert, jelenleg például a True Detective-ben depiző Taylor Kitsch emelkedik ki, de mellette Aimee Teegarden, Zach Gilford, Adrianne Palicki, és Jesse Plemons is remekül helytállnak. Külön kiemelendő Scott Porter, aki a tolószékbe kényszerülő egykori sztárirányítót, Jason Street-t kelti életre rengeteg érzelemmel és odaadással. Hozzá fűződik a széria talán legerőteljesebb drámai csúcspontja, ami a harmadik évad derekán érkezik.
A Friday Night Lights végső soron azért fontos produkció, mert minden esélye megvolt arra, hogy betokozódjon súlytalan és lényegtelen, délutáni műsorsávos családi sorozattá, amire nemhogy évekkel, de még napokkal később sem emlékezünk. Ám a választott zsáner által szolgáltatott veszélyforrásokat egytől-egyig kivédi Peter Berg sorozata, és részletgazdagságával, valamint merészségével, továbbá utánozhatatlan hangulatával kihagyhatatlan alkotássá, igazi mérföldkővé avanzsál. 10/10.
