Az alább tárgyalt műveket a Titanic Filmfesztiválon láttam.
Távol az emberektől (2014)
1954 Algériájában járunk. Kitört a háború és az Isten háta mögötti épületben kisgyerekeket oktató francia tanár (Viggo Mortensen) nem kívánt feladatot kap a nyakába. Le kell szállítania egy foglyot (Reda Kateb) a városba, ahol majd gyilkosságért elítélik, és gyakorlatilag teljes bizonyossággal kivégzik. David Oelhoffen alkotása nem képvisel kirobbanó minőséget, ugyanakkor nem tekinthető elvesztegetett időnek az esetlegesen rá szánt bő másfél óra. Kalandfilmes keretek közé szorított, melankolikus hangulatú drámáról beszélhetünk, amelyben a pengeélen táncoló élet, a törvény hatalma, és a háború mibenléte kapják a központi szerepet a nem ritkán egészen zseniális párbeszédek tolmácsolásában. Viggo Mortensen nevével nekem el lehet adni bármilyen filmet, és ennek megfelelően a nagyszerű színész ezúttal is egészen kiváló teljesítményt nyújt, de a partnereként szintén szépen helytálló Reda Kateb sem szégyenkezhet. A szép tájképeket felvonultató fényképezéshez nagyszerű filmzene társul. Lehetne kissé mozgalmasabb, és valamivel talán mélyebb is, ám egyszer azért mindenképpen érdemes megnézni. 7,5/10.
Helyedbe lép (2014)
A film nézése közben bebizonyosodott számomra, hogy jogosan tartottam Albert Shin rendezésétől, amikor a vetítés megtekintésének betervezésekor arra gondoltam, hogy eme döntésem könnyedén hiba státuszt vehet fel a jövőben. És igen, a Helyedbe lép hozta azt, amit eredetileg a Kukoricaszigettől is vártam, és ami annál szerencsére nem jött be. Nagyobb a füstje, mint a lángja. Az alaptéma érdekes, a gyermek örökbefogadás kivesézése, és a koreai kontextusban ezzel járó társadalmi vonatkozások tárgyalása erőteljes kiindulópontot biztosítanak. Ám ezzel a készítők semmit sem tudnak kezdeni a közel kétórás játékidő során. A Helyedbe lép borzasztóan unalmas, gyakorlatilag semmi nem történik benne. Az érezhetően központi elemnek szánt, mély lelki tortúra helyett vontatott, felületes nyűglődést kapunk. A produkciónak nincs mélysége, ráadásul még a fényképezés is jellegtelen egy-két üdítő kivételtől eltekintve. A színészi játékok azonban kifejezetten jók, ráadásul még a filmzene is kecsegtet jó néhány színvonalas dallammal. Szóval ez a Helyedbe lép. Megvannak a maga pillanatai, csak kár, hogy 25 percenként érkeznek, és nem tartanak sokáig. Nagyon gyenge 6/10.
Taxi (2015)
Jafar Panahi áldokumentarista produkciójának főhőse ő maga. Taxisofőrként araszol Teherán utcáin, miközben különböző embereket fuvarozik, akik egytől egyig eltérő stílussal és személyiséggel rendelkeznek, és elejtett mondataikban Irán hétköznapi emberének gondolatai csendülnek fel. És valóban, ezek a gondolatok sokszor érdekesek, reflektálnak különféle problémákra, miközben nagyon gyakran jóleső humorral töltik fel a jeleneteket. Viszont a Taxiról az is elmondható, hogy 80 perces játékideje dacára nagyon sokszor kimerül, és vontatottá, illetőleg fárasztóvá válik. Mindenképpen meg kell becsülni Panahi ötletének eredetiségét, és a megvalósítás kreativitását, viszont azt is szükséges megjegyezni, hogy a dokumentumfilmszerű történetvezetést nem úgy kellett volna hitelesebbé tennie a rendezőnek, hogy jó 30-40 percet kidob a kukába. 7/10.
