A művet a Titanic Filmfesztiválon láttam.

Úgy voltam Grúzia Oscarra nevezett alkotásával, hogy oké, természetesen érdekel, de azért mégis erősen tartottam tőle, mert nagyon valószínűnek gondoltam, hogy a produkciónak nagyobb a füstje, mint a lángja, és a felfokozott dicsérő hangok leginkább a mozgókép elkészítésében fontos szerepet játszó magyar operatőr, Ragályi Elemér személye miatt vannak jelen. A film megtekintése után azonban arra jutottam, hogy a Kukoricasziget igenis megérdemli a hírverést, mert habár a szélesebb közönség számára minden bizonnyal nem fogyasztható könnyen, de azért nem kevés értékkel büszkélkedhet.

A Grúzia és Abházia közötti természetes határként funkcionáló Inguri folyó által képezett egyik hordaléksziget játssza a központi szerepet. Ezen a kicsi, átmeneti területen kezd építkezésbe egy öregember (Ilyas Salman). Miután felépült a kis ház, a férfi unokája (Mariam Buturishvili) segítségével kukoricatermesztésbe kezd. A természet ölén történő békés folyamatok csendjébe azonban újra és újra belehasítanak a gépfegyverek ugatásai, és újra meg újra felfegyverkezett katonák tűnnek fel a színen, akik hol oroszul, hol abház, hol pedig grúz nyelven beszélnek.

George Ovashvili rendezése lassú. Nagyon lassú. Viszont a helyzet körülbelül úgy néz ki, mint a 2001: Űrodüsszeia esetében. A kimértségnek és a fokozatosságnak van stílusa, és ami talán még fontosabb, szerepe is. Az évszakok váltakozásának súlyát, a teremtés és a pusztulás körforgását, az élet elmúlását igenis kiválóan sikerült az óvatos, vagy inkább nevezzük nevén a dolgokat, lassú tempó felhasználásával tálalni, így vált igazán hatásossá az összkép. Természetesen sokan valószínűleg félbehagynák, ha nem moziban néznék, még jó páran valószínűleg elalszanak rajta mozitól függetlenül, ám azok, akik sikeresen ráhangolódnak George Ovashvili egészen különös látásmódjára és üzenetcsokrára, azoknak maradandó élményben lehet részük. Tulajdonképpen egyszerű ízléskérdésről van szó, mint minden film vagy más termék esetében, ám most mégis talán több okunk van beszélni erről, mint máskor (őszintén félek egy kicsit attól, hogy ez utóbbi mondatnak nem volt túl sok értelme...).

A Kukoricasziget nem fogyasztható mindenki számára, de igenis megvan a maga varázsa. Érdemes szót ejteni arról, hogy a produkció meglehetősen gyakran, jóformán végig idézi Terrence Malick munkásságát. Végig jelen van a természet szeretete, és különösen a tisztelete, ezen belül kiemelkedő pozíció jut a földnek, minden teremtés atyjának és végének. Ahogy Malicknál, úgy Ovashvilinél is az ember a bűnös, az ártó lény, amiért betör a természet ölére gépfegyvereivel, gyilkolja az ártatlan teremtményeket, és elülteti a földben egy olyan háború magvait, amihez a természetnek semmi, de semmi köze nincs. A szinte már meglepően katartikusra sikeredő finálé után a zárókép azonban mégiscsak az újrakezdés lehetőségének ígéretével kecsegtet. Lehet, nem biztos, de tényleg lehetséges, hogy a tragédiák romjain egyszer majd kicsírázhat a boldogság. Talán...

Az biztos, hogy nem véletlenül került a vetítés előtt kihangsúlyozásra Ragályi Elemér részvétele a produkcióban. Nem, az úriember nem csupán azért érdemel említést, mert képviselte hazánkat a stábban, hanem azért is, és elsősorban azért, mert kiváló munkát végzett. A rendezővel közösen egészen nagyszerű beállításokat raktak össze, amiket az érezhetően minden részletében alaposan átgondolt, precíz operatőri munka töltött fel utánozhatatlan hangulatú energiákkal és érzelmekkel. A csodálatosan szép képekhez gyönyörű filmzene társul, így téve teljessé az élményt.

Az élményt, ami nekem speciel simán megvan 8/10, de számodra lehet, hogy sokkal kevesebbet, vagy adott esetben még ennél is többet ad a Kukoricasziget. Erősen rétegfilm, de ugye próba szerencse. Nem tudhatod, hogy tagja vagy-e annak a rétegnek.