A művet a Titanic Filmfesztiválon láttam.

Ahogy telnek az évtizedek, és a digitális forradalom nagyobb és még nagyobb hullámaival söpri el fokozatosan a régi korok emlékeit, úgy fordul meg a fejünkben egyre gyakrabban a kérdés, hogy vajon mi lesz akkor, amikor a gépek beteljesítik azt a sorsot, amire minden jel szerint predesztinálva vannak. Egyenjogú partnerekké, vagy akár az evolúció következő lépcsőjévé válnak. A mesterséges intelligencia témakörével ezúttal Alex Garland foglalkozik, aki korábban többek között Danny Boyle-filmek forgatókönyveit szállította (28 nappal később, Napfény), és habár elsőre úgy tűnhet, hogy nehéz témát választott rendezői debütálásához, a stáblista gördülése alatt nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy bicskája nem tört bele az Ex Machinába.

Caleb (Domhnall Gleeson) fiatal programozó, aki egy nyereményjáték győztesekén eltölthet egy hetet az antiszociális csodabogár, Nathan (Oscar Isaac) társaságában a férfi külvilágtól elzárt, a természet ölén felépített házában. Mint ahogy hamarosan kiderül, Caleb számára feladatot szánt a magát rendszeresen ájulatba ivó férfi. A srácnak ugyanis tesztelnie kel Nathan vadonatúj kreálmányát, ami nem más, mint egy állítólagos mesterséges intelligencia, női kosztümbe öltözve. Ahogy Caleb megismerkedik Ava-val (Alicia Vikander), kapcsolatuk fokozatosan elmélyül, és a vakáció hamarosan zaklató, veszélyes légkörrel töltődik fel, miközben kényelmetlen kérdések kerülnek elő, ám az elzárt épület falai között úgy tűnik, nincs hová menekülni a válaszok elől.

Már a film felénél azon járt az eszem, hogy ezt az egészen remek alkotást bizony nem elég egyszer látni. Amint lesz rá lehetőségem, újrázom is. Mert ezt tényleg minden részletében meg kell vizsgálni, hiszen Garland maradéktalanul igazolja impozáns forgatókönyvírói múltjának tapasztalatait, hiszen elképesztően komplex, mély, és intelligens tartalommal tölti fel művét. Kezdetben tarthatunk attól, hogy a karakterek felszínesre sikeredtek, ám író-rendezőnk egészen letaglózó módszerével hamar eloszlatja kételyeinket. A jól időzített, remekül felépített párbeszédek során feltárulnak a figurák jellemvonásai, lelki-mentális világuk fokozatosan felépül, és ezzel Garland eléri, hogy a néző valóban, de tényleg úgy igazán érdeklődjön a szereplők sorsa iránt. Itt kezdődik a filmélmény emberek, ezen túl rejlik a zsenialitás.

A zsenialitás, ami a történet gondolati tartalmában jelentkezik. A mesterséges intelligencia témakörének alapvető kérdései kerülnek elő pont úgy, ahogy az egyediség is végig jelen van a játékidő során. Az egyszer biztos, hogy Alex Garland egészen új távlatokat nyit meg a zsáner számára, hiszen erősen úgy tűnik, hogy elődeinél mélyebbre ás, és odalent ijesztő dolgokat tár fel. Az istenné váló ember alkotásán keresztül vizsgálja emberségünket és emberi mibenlétünket. Megmutatja, hogy a felületesség uralja a világot. Csak a felszínt kapargatjuk. Vagy azért, mert még önmagunk számára is túl bonyolultak vagyunk, vagy pedig azért, és ez a valószínűbb, mert igazából jól tudjuk, hogy amit odabent, igazán mélyen találnánk, az bizony alaposan kiverné a biztosítékot. A felelősség témaköre kerül elő az ostobaság és a zsenialitás párhuzamának tengelyén, miközben kendőzetlenül folyik a diskurzus az evolúcióról. A régi világ romjain egy új épül fel, ez az univerzum rendje, majd ahogy telik az idő, ez az új világ is elhasználódik, lejár a szavatossága, és végül őbelőle is csak romok, hordalékkupacok maradnak hátra, és így válik a következő régi világgá, amire ismét felhúzhatják a vadonatúj falakat az elkövetkező népek, és ez a rohadék körforgás talán még az Apokalipszisben sem áll meg, és ez mocskosul ijesztő.

Garland kiválóan ír forgatókönyvet, de vajon milyen rendezőként? Időnként érkezik egy-egy jelenet, ami kissé mesterkéltnek hat, ám összességében pazarul sikerült a debütálás. Garland érezhetően nem vállal túlságosan sokat, egyhelyszínes filmet forgat, mindössze négy színésszel dolgozik, ám a megteremtett lehetőségeket szinte már megható tudatossággal és profizmussal aknázza ki. A direktor meglepő módon hatásos humorvonulatot csempész alkotásába, ami elsősorban azért van jelen, hogy a fajsúlyos tartalom ne süsse ki teljesen az agyunkat, másodsorban pedig azért, hogy a hirtelen érkező, ám mégis fokozatos óvatossággal felpumpált "thrillerisztikus" feszültségbombák még nagyobbat üssenek. Komolyan mondom, ez a csávó olyan magasra képes fokozni jelenetei intenzitását, amiért akár még egy Oscar-jelölés sem lenne túlzás. Emellett Garland arra is gondosan odafigyel, hogy ne érezzük magunkat mindig kényelmesen az amúgy sem túl kényelmes moziszékben, hiszen a klausztrofóbiára építkezve gyakran egészen horrorisztikus mértékben képes félelmet generálni bennünk. Garland kiválóan kezeli munkatársait, elsőosztályúan használja ki a világítási megoldásokat, a filmzenét pedig pazar érzékkel illeszti hozzá a dramaturgiához és a hangultati világhoz. Mindehhez nagyszerű, hiteles vizuális effektek társulnak.

Domhnall Gleeson eddigi pályáját elnézve mindenképpen kijelenthető, hogy elismerésreméltó a színész láthatólag nagyon tudatos, okos szerepválasztási módszere. Úgy tűnik, nem az az elsődleges célja, hogy valamifajta nagy sztárrá váljon, hanem az, hogy minőségi mozgóképekhez adja a nevét. Keresnivalója is abszolút van a kamerák előtt, hiszen habár nem egy kirobbanó tehetség, a rábízott karaktereket rendszerint igazán hitelesen kelti életre. Ezúttal is sikerül erőteljes produktumot prezentálnia. Oscar Isaac viszi, bizony magabiztosan viszi a prímet, nagyszerű alakítást nyújtva, nem mindennapi hatásfokot generálva. Isaac azt a ritka színészi magasságot képes elérni, amire a legmegfelelőbb ráaggatható jelző talán az lehet, hogy elgondolkodtató. Alicia Vikander is ott van azért, őt sem kell félteni. A színésznő egészen kiváló teljesítményt produkál.

Az Ex Machina bizonyítja, hogy jogosan volt 2015 egyik legjobban várt sci-fi filmje. Hatásos, elgondolkodtató, feszült, izgalmas, és nagyon intelligens alkotás. 9/10.