"A legtöbb ember, ha önmagával szembekerül, hanyatt-homlok menekül, mintha kergetnék."

Szállj le a földre! Ne álmodozz! Térj már észhez! Nőj már fel! És társaik. Minden egyes alkalommal, amikor valami ilyesmi elhangzik, éles kés hatol a gyermekkor gerincébe. A nagyra törő, bátor, és vakmerő álmok vérezni kezdenek, megtörik a remény, és idejekorán lehull a lepel arról a szürke, varázstalan, ellenséges világról, ami korántsem gyerekeknek való. Makacs szabályok, kitörölhetetlen elvárások, szabványra gyártott sémák határozzák meg végül, hogy kivé válunk. Reménytelenül, fáradtan, megtörten hajtjuk igába fejünket ismeretlen, arctalan vezetők uralma alatt. És miközben mi az embertelenség mocsarában igyekszünk újra levegőhöz jutni...

...addig a fantázia végtelen története egyre közeledik a nagy, és szomorú fináléhoz.

Bastian (Barret Oliver) magányos kisfiú, aki leginkább könyvei fantáziavilágában elveszve szereti tölteni az idejét. Édesanyja meghalt, apja szerint pedig ideje lenne leszállnia a felhők közül. Bastian egyik reggel iskolába indul, amikor szokásos reggeli rutin keretein belül megkergetik őt a suli kemény legényei. A kisfiú egy könyvesboltban lel menedékre, ahol rövid beszélgetésbe elegyedik a tulajjal. Az öregúr éppen olyan könyvet olvas, ami saját elmondása szerint nem biztonságos egy olyan kisgyereknek, mint amilyen Bastian. Ennél több nem is kell a srácnak, diszkréten kölcsönveszi a kötetet, amit iskolája padlásán elrejtőzve olvasni kezd. A regény cselekménye a pusztulás szélén álló Fantáziaországban játszódik. A kegyetlen Semmi fokozatosan felemészti az egész birodalmat. A császárnő és hívei már csak egy bátor harcosban bízhatnak. Ő Atreyu (Noah Hathaway), a bölénypásztor, aki nekivág a nagy ismeretlennek, hogy megtalálja a gyógyírt a császárnő betegségére, és azt a valamit, amivel megállíthatja a Semmit. Bastian mélyen beleéli magát a sztoriba, ami egyre inkább kezd összefonódni a való világgal, és miközben fogynak az oldalak, a kisfiú rájön, hogy itt valóban többről van szó, mint egyszerű, kitalált meséről.

Alapvetően családi fantasyről van szó, ami mégis lenyűgözően súlyos tartalommal rendelkezik, sőt, egyfajta tanmese jelleggel is bír. Igazából nem arról van itt szó, amire legelőször gondolnánk, a Végtelen történet nem egy gyerekeknek szóló, az olvasás fontossága mellett kiálló kampány, hanem tanulmány arról, hogy a gyermeki fantázia, a nagyravágyás, a határtalan álmok, és a logikai rendszert nem tűrő, nagyívű célok határozzák meg a felnőtt társadalmat. Aki voltál gyermekként, az befolyásolja azt, hogy ki leszel felnőttként. De hogyha a kicsiket megfosztják az álmodozás lehetőségétől, akkor a felnőtt társadalom kifacsart, unott, és gépies beidegződésű droidok alkotta baromfiudvarként fogja végül pusztulásba sodorni a világot. Mert a Végtelen történet nem azt mondja, hogy soha ne szállj le a felhők közül, hanem azt, hogy várj vele. Hogy amíg gyerek vagy, addig élvezd Fantáziaország minden kincsét, és csodáját, képzeld el, hogy te vagy a hős, aki megmenti a világot, és legyőzi a gonoszt. Soha nem fogod megmenteni a világot, és a gonosz legelőbb kinevet, minthogy megadja magát neked. De erről gyerekként nem kell tudnod. Mert szükség van arra, hogy felnőtt emberként éljen benned egy gyermeteg én, valaki, akire emlékszel a múltból, aki ott van mindig a tükörben, de csak te látod, aki még mert álmodozni, és aki képes erőt adni ahhoz, hogy öltönyös-nyakkendős szabványtestedből kilépve legyen bátorságod tenni a vágyaidért. Már nem akkorák az álmok, és a célok, mint kiskorodban. De legalább vannak, és ez mindennél fontosabb. Értsd meg önmagad, vállald fel azt, aki vagy, és ne fuss el az akadályok elől, amiket te magad állítottál fel. A folyamat gyerekkorban kezdődik, azokkal a kicsi fiúkkal és lányokkal, akik megálmodják a világot, amit aztán felnőttként mindenáron, pénzért, szexért, drogért, húgyért, szarért, megpróbálnak lerombolni. Miért van az, hogy szégyelljük gyermekkorunk álmait? Miért van az, hogy a Semmit választjuk a napfényes jövő helyett? Ezek azok a kérdések, amelyekre csak egy olyan gyerek tud válaszolni, aki még nem szállt le a felhők közül.

Wolfgang Petersen filmje mindezt az erőteljes gondolati tartalmat látványos, sodrú lendületű fantasysztoriba ágyazza, amelynek cselekményvezetése változatos, és a játékidő minden percében izgalmas. A főhős igazából Atreyu, fizikai síkon ő száll szembe a rengeteg veszéllyel és szörnyűséggel, de ugyanekkor Bastian is szenved a fájdalomtól, amit a regényhős átél. Mert az olvasó, ha jó a könyv, mélyen beleéli magát a sztoriba, és átérez minden érzelmet, gondolatot, fájdalmat, és félelmet, amin a főhős keresztülmegy. A való világ és Fantáziaország összemosása nagyszerű ötlet, igazi katarzisként csapódik le végül a néző számára. A történet elemei között sokszor nincsen ésszerű logikai kapcsolat, de ezt megtudjuk bocsátani, hiszen érezzük a szándékosságot, a lényeget, miszerint a gyermekek álmai és vágyai is mellőzik a logikai szabályrendszert, az unalmas, hétköznapi, szürke beidegződések generálta sablonokat, helyettük meseszerű elemekből tevődnek össze, és ezek az ábrándozások pontosan ettől válnak csodálatossá. Hogy nincsenek korlátaik, ahogy Fantáziaországnak sincsenek határai.

Technikai oldalról a vágást sajnos negatív fényben kell kiemelnem, mert a produkció ezen eleme bizony eléggé gyengére sikerült. A vágó, mintha időnként idegrángást kapott volna, amelynek következtében ott hasított a filmbe, ahol csak tudott, és ennek eredményeképpen időnként, sajnos túl gyakran, kesze-kusza jelenetek miatt bánkódhatunk. De annyi baj legyen, mondjuk boldogan, amikor tudatosul bennünk, hogy maga, a tényleges látványvilág mennyire gyönyörű. A fényképezés lenyűgöző, a tájképek csodálatosak, a színvilág szemkápráztatóan élénk. Petersen helyszínek lehengerlően változatos során kíséri végig a nézőt. A ragyogó Elefántcsonttorony valóban gyönyörűséges, a halálos mocsár a maga ködös, szürke körítésével zseniálisan lehangoló, a Délsarki Jósda, és a hozzá vezető kapuk pedig tiszteletet parancsoló módon szépek, ugyanakkor ezzel együtt, elsősorban méreteik okán, kissé ijesztőek is. Atreyu végül egy rejtélyes helyen lyukad ki, ahol talál egy épületet, amelynek falait eddigi kalandjait bemutató festmények takarják. A fantázialényeket elsőosztályú bábmesteri munkával keltették életre a forgatás során. Falkor, a szerencsehozó sárkány, a gonosz G'mork, a Kőfaló, és Morla, az őslény egyaránt maradéktalan hitelességgel elevenednek meg. A díszletek és a jelmezek szintén minőségi munka eredményeiként jelennek meg az alkotásban. A filmzene igazi hangulatbomba, a jól ismert betétdal, Limahl szerzeménye, pedig megunhatatlan.

Hát engem ez a Bastian gyerek eléggé irritált. Nem igazán tudom, hogy miért, talán Barret Oliver játéka túlontúl erőltetett, hiteltelen, gyakran eltúlzott, és összességében elképzelhető, hogy ezért válik idegesítővé a srác. De ez nem olyan nagy baj, mert a játékidő nagy részében Atreyu-t követjük, márpedig az őt életre keltő Noah Hathaway már sokkal erőteljesebb gyerekszínészi alakítást nyújt. Oké, nem kirobbanó, de legalább hiteles.

A Végtelen történet nagyszerű film, felnőttként nézve is elsőosztályú élmény, sőt, így válik igazán teljessé a nézőre gyakorolt hatás. Megunhatatlan sztori arról, hogy ragadjuk meg Fantáziaország széthullt birodalmának darabjait, és építsük újjá azt, aminek megmentése majd gyerekeink feladata lesz, amikor mi felnövünk, és megpróbáljuk összezúzni. 8,5/10.