A kalandfilm szegényes műfaj, már ami a minőségi alkotások mennyiségét illeti. Természetesen, ha akarjuk, akkor a Csillagok háborújától A gyűrűk uráig rengeteg mozgóképre biggyeszthetjük rá, hogy részben ebbe a kategóriába tartozik, de igazi, tiszta kalandfilmből, ami még jó is, nincs túl sok. Viszont ha történetesen ez lenne a filmtörténelem legtermékenyebb műfaja, valószínűleg akkor is Steven Spielberg elképesztően nagyszerű, meghatározó Indiana Jones-trilógiája volna a fő zászlóhordozó.
Harrison Ford 1981-ben csapott először az ostorral, és bizony, ezzel sikerült is soha nem múló, dicső nyomot hagynia a filmvilág hátán.
1936-ban járunk. Indiana Jones (Harrison Ford) lelkes régészprofesszor, aki számára azonban nem az egyetemi hallgatók okítása képezi a fő prioritást. Dr. Jones ugyanis a terepen érzi igazán jól magát, miközben igyekszik minél több nagyra becsült leletet megszerezni a múzeum számára. A katonai hírszerzés emberei egy egészen nagyszerű feladatot bíznak hősünkre, a kihívás nem kisebb, mint begyűjteni a frigyládát, amiben a zsidók az eredeti Tízparancsolatot hordozták. A művelet azonban nem egyszerű, mert az ereklyére, állítólagos pusztító hatalma okán, Hitlernek is fáj a foga, így Indy egy kisebb seregnyi nácival kerül szembe kalandja során, akik ráadásul fő riválisát, a haszonleső francia régészt, Belloq-ot (Paul Freeman) bérelték fel a kutatás élére.
Indiana Jones remek karakter. Miközben nézzük a filmet, az az érzésünk, hogy ez a figura még akkor is képes lenne elvinni a hátán a produkciót, hogyha annak történetesen semmi egyéb érdeme nem lenne. Ilyesmiről szerencsére szó sincsen, ám tény és való, hogy a főhős karaktere egészen magával ragadó. Indy szimpatikus, kitartó, leleményes, és férfias. Egy nagyképű, faragatlan szarházi, akiért képes vagy két órán keresztül szüntelenül szurkolni. Páncél nélküli hős, aki a történet végére bepiszkolódik, és több sebből vérzik, ám pont ettől válik hihetetlenül emberközelivé. És utóbbi eléggé nagy szó, tekintve, hogy miket produkál a főhős a film során.
A forgatókönyv elképesztően kreatív. Évekkel ezelőtt láttam utoljára a művet, és az írás elkészítése előtt beiktatott újranézés közben ámultam és bámultam, mert valamiért nem emlékeztem arra, hogy ennyire sokszínű filmről van szó. Márpedig sokszínű filmről van szó. A történetvezetés végig feszes tempóban halad, nem köti egy konkrét helyhez a cselekményt, hanem utazgat Dél-Amerikától Nepálon át Kairóig, miközben szédületesebbnél szédületesebb kalandokba sodorja főhősét, aki viszont egyetlen pillanatra sem adja fel, és néhány cinikus megszólalás kíséretében mindig kivágja magát a slamasztikából. Amúgy ebből a jóízű Indy-humorból lehetett volna több is a filmben, de ezt már tényleg csak a telhetetlenség mondatja velem. A frigyláda által képezett bibliai-történelmi sztorimag remekül funkcionál alapvetésként, és kellő titokzatosságot fűz az összképbe.
Steven Spielberg rendezése nagyszerű. A direktor kiváló munkájának keretein belül elsőosztályú jelenetkoreográfiákat prezentál, és nem ódzkodik a kemény, erőteljes akcióktól sem. A rendező nagyszerű beállításai hangulatot teremtenek, amit Douglas Slocombe operatőr fokoz tovább gyönyörű képeivel, amelyekkel elsőrangú tálalásban mutatja be a cselekmény környezetéül szolgáló, festői szépségű tájakat. És persze, ott van a jó John Williams is, aki pályafutása egyik legmaradandóbb score-ját vetette kottára a mű kedvéért.
Harrison Ford néhány évvel korábban bikaöklelésnyi kezdőlöketet kapott a Star Wars-tól, és 1981-ben máris behúzhatta a második strigulát pályafutása táblázatának ikonikus karakter megformálása címet viselő oszlopába. A főszereplő játéka nagyszerű, és maradéktalanul hiteles. Paul Freeman jól funkcionál nácibérenc rohadékként, és Karen Allen is kifejezetten szépen helytáll a főhős szerelmének szerepében.
Az elveszett frigyláda fosztogatói lenyűgöző alkotás. Magával ragadó kaland, tesztoszterontól duzzadó férfifilm. Örökzöld mestermű! 9,5/10.
