Feltűnik a gyilkos a városban. Emberek halnak meg, vér áztatja az utcákat, és szépen lassan eluralkodik a félelem. A rendőrség nagy lendülettel veti bele magát a nyomozásba, miközben az újságírók minden egyéb hírt háttérbe szorítanak, ezzel áldozva a hajsza oltárán. Zsákutcából zsákutcába jutnak a kopók, hiába gyűlnek a nyomok, nem akar összeállni a kép. Eltelik az első év. Aztán a második. Aztán a sokadik.

És a Zodiákusnak nyoma sincs.

A valódi rendőrségi akták és a filmben Jake Gyllenhaal által életre keltett Robert Graysmith könyve alapján készült forgatókönyv 1969 július 4.-én veszi fel a történet fonalát. Egy rejtélyes alak két fiatal életére tör, látszólag mindennemű ok nélkül. Nem sokkal ezután a rendőrség névtelen hívást kap. Egy férfi beismeri a bűntett elkövetését, és ezzel együtt egy korábbi kettős gyilkosságot is magára vállal. Így jelenik meg San Francisco színterén az önmagát Zodiákusnak nevező sorozatgyilkos, aki a Chronicle-hez beküldött levelei által tartja a kapcsolatot a lakosokkal és a rendőrséggel. Az ügyet David Toschi nyomozó (Mark Ruffalo) kapja, aki a következő években mindent megtesz azért, hogy felgöngyölítse a Zodiákus esetét, és végre kézre kerítse a szemétládát. Ám eredmény nem érkezik, gyanúsítottból pedig csupán cirka kétezer akad. Látszólag esély sincs a sikerre. Ám senki sem számol a Chronicle fiatal karikaturistájával, Robert Graysmith-szel, aki élete minden egyéb vonulatát feláldozva veti bele magát egyéni nyomozásába, mintha csak isteni küldetésen lenne.

Ahogy a szkript lefesti a Zodiákus karakterét, hát az egyenesen hátborzongató. Ő a sötét kísértet, aki bárhol ott lehet, mégsem látja senki. A halálhozó, a várost rettegésben tartó rém. Arctalan veszedelem, aki a jelek szerint mindenkinél okosabb, céljai pedig kifürkészhetetlenek. Mondanom se kell, megszemélyesítetlen figurát ennyire erőteljesen megvalósulni én még nem nagyon láttam. Nincs szó többről, mindössze néhány apró jelenségről, néhány vérfagyasztó lihegésről a telefonban, egy tévéinterjúról, és arról a pár levélről, amelyekben a pszichopata önmaga profiját igyekszik felállítani, ezzel rendszerint visszaütve a labdát a hatóságok térfelére. Elhiszed róla, hogy hatalma van, hogy egy névtelen démon, akinek akár te magad is lehetsz a következő áldozata. Komolyan elhiszed.

Ehhez persze egy David Fincherre is szükség van, aki a direktori székben pöffeszkedve megint csak összehozott egy nagyszerű filmalkotást. Oké, nyilvánvaló, hogy a Zodiákus meg sem közelíti a Hetedik vagy a Harcosok klubja szintjét, de például a Holtodiglant eléggé megszorongatja. Fincher ezúttal leginkább a gyilkossági jelenetek megkoreografálásakor parádézik, ugyanis ahogy az úriember megvalósítja ezeket a képsorokat, az nemes egyszerűséggel kimeríti a zsenialitás fogalmát. A gyilkosságok megdöbbentően természetes tálalásmódjuk okán válnak igazán maradandóvá. Mintha Fincher nem többet, csupán egyszerű, hétköznapi eseményeket mutatna be. Magától értetődő kisugárzással bíró, a nézőt biztonságérzetéből egy csapásra kiugrasztó képkockákról van szó. Nem feledkezhetünk meg a nagyszerű filmzenéről, és a tökéletes betétdalválasztásokról sem, amelyeket a direktor a lehető legjobb pontokon használ ki, ezzel is fokozva az élményt.

Azt azért felróhatjuk negatívumként, hogy a pozitív oldalon nincsenek erős, kiemelkedő figurák. David eléggé tucatzsernyák hatását kelti, nem igazán érdekel bennünket, hogy mi lesz vele, és ugyanez elmondható a Robert Downey Jr. által életre keltett Paul Avery-ről is. Graysmith a játékidő második felében azért eléggé előtérbe kerül, és itt már szurkolni is elkezdünk neki, ám az első hetven percet tekintve szinte említést sem érdemel, annyira súlytalan. Márpedig egy ilyen erőteljes jelenléttel bíró démon, mint a Zodiákus, kiforrottabb ellenfeleket igényelne.

A mű nézése közben könnyen érezhetjük túlnyújtottnak a sztorit, ám miután megérkezik a stáblista, letisztul a kép, és ekkor már tisztában vagyunk vele, hogy ez a két és fél óra igenis szükséges volt. Kellett, hogy a krimiszál maximálisan kiforrjon, beteljesedjen, és elérje célját. Minden apró részlet a helyén van, a sokszereplős történet egy pillanatra sem kavarodik meg, az összes momentum, a cselekmény minden egyes eleme tökéletesen passzol a nagy egészbe. Ennyire átgondolt, részletgazdag, és magával ragadó nyomozó-sztorit ritkán láthatunk filmen megelevenedni.

Sajnos a színészi játékok terén senkit sem lehet kiemelni. Jake Gyllenhaal meglepően jellegtelen a főszerepben, pedig jól tudjuk, hogy képes ő egészen lehengerlő produktumot is prezentálni. Downey Jr. jó, csak kár, hogy kissé klisésre vette a figurát. Talán még Mark Ruffalo az, aki némiképp kimagaslik a gárda tagjai közül, ám az ő teljesítménye sem égbekiáltó.

A Zodiákus összességében nagyszerű krimi. Közel sem tökéletes, de mindenképpen látni kell, hiszen rendkívül részletgazdag történetvezetést, és egy valóban félelmetes sorozatgyilkost prezentál. 8,5/10.