Az utóbbi években megváltozott a televíziós sorozatok világa. Az újabb szériák feltett célja, hogy mozivá varázsolják a nézők nappaliját. Más a szisztéma, más a habitus, és ennek megfelelően változnak a nézői elvárások is. Fiatal vagyok még, de már most van valami, amire egyfajta retro hangulattal tekintek. Ez pedig nem más, mint a '90-es években és a 2000-es évek elején futott sorozatok világa. Amikor még a tévések tisztában voltak vele, hogy a mozi mögött elfoglalt második helyükről nem törhetnek ki, amikor még a széria epizódjaiból összevágott képsorok szolgáltatták a főcímet, a megkapó zenei aláfestéssel, ami alatt a színészek kínosan hosszú ideig mosolyogtak maguk elé, míg nevüket olvashattuk a képernyőn.

Na, szóval, van ez a Joss Whedon, akinek neve hallatán ma már mindenki nyáladzó gyönyörroham közepette ordítja, hogy Avengers, de az úriember élt már két évtizeddel ezelőtt is, sőt, már akkor is alkotott. Nemrégiben elhatároztam, hogy belevágok Whedon első komolyabb tévés produkciójába, hiszen a Buffy, a vámpírok réme című széria már nem egyszer jött velem szembe tévéelőzetesek és IMDB-találatok képében. Gondoltam, meglesem, mi fán terem ez a modern köntösbe ágyazott fantasy.

Így tetszett - vagy így nem tetszett - az első évad:

Buffy Summers 16 éves (bár aki ezt a húszéves korához képest is sokkal érettebb szépséggel és kisugárzással rendelkező Sarah Michelle Gellart látva beveszi, azon nem tudok segíteni...), ránézésre átlagos tinilány (mondjuk az előző zárójeles szöveget figyelembe véve ez enyhe következetlenség, na de annyi baj legyen!). Édesanyjával éppen új városba költöznek az első rész elején, mivel Buffyt kicsapták előző iskolájából, mivel felgyújtotta a tornatermet. Na, de azt senki sem tudja, hogy a lány tettének okát a tornateremben hőzöngő vámpírok képezték. Ugyanis minden generációba születik egy lány, egy kiválasztott, az úgynevezett Slayer/Vadász, aki arra rendeltetett, hogy megfékezze a Földet igába hajtani kívánó vérszívók seregét, és egyéb fajta természetfeletti erők előretörését. Kalandjai során Buffy szövetségesekre lel két jó barátja, Willow (Alyson Hannigan) és Xander (Nicholas Brendon - feltűnik a nemrég tárgyalt Coherence-ben is) személyében, továbbá segítségére van a könyvtáros álca mögött rejtőző Figyelője, Giles (Anthony Head) is.

Joss Whedon 1992-ben írt egy azonos című nagyjátékfilmet, annak egyfajta újragondolásáról, kibontakoztatásáról van szó. Az alapvetés engem lenyűgözött. Nagyon tetszett, hogy a vámpírokkal harcoló főhős karaktere nem valami marcona, mogorva, kigyúrt férfiharcos képében jelenik meg, ehelyett Whedon egy törékeny kisugárzású, tinédzser lányt tett meg központi figurává. És Buffy karaktere valóban remekül működik az epizódok során. Az, hogy alacsony, vékony, gyenge látszatot keltő lány létére emberfeletti erővel, és nagyszerű harci tehetséggel bír, ad egy nagyon enyhe, vonzó módon morbid töltetet a főhősnő személyiségrajzához. Az évad során remekül érvényesül a figurában a kettős élet által generált frusztráció, a belső konfliktus. Ugyanis Buffy minden vágya, hogy normális tinilány legyen, aki csak a pasiknak és a bulizásnak él, ugyanakkor jól tudja, hogy nem engedheti meg magának küldetése elhanyagolását, hiszen nem egyéb, mint a világ sorsa múlik rajta.

Kiválóak a mellékszereplők is. Számomra egyértelműen Mr. Giles, a könyvtáros volt az abszolút kedvenc, hiszen rendkívül szórakoztató mentorfiguráról van szó. Mondjuk az furcsa volt számomra, hogy az iskolából senki sem gyanakodott molesztálásra, tekintve, hogy a könyvtáros rendkívül sok időt tölt együtt az újonnan érkezett, igazán vonzó diáklánnyal... na mindegy. Xander és Willow tucatlúzer figurák, de nagyon jól funkcionálnak a főhősnő barátaiként. És persze, ott van a titokzatos Angel (David Boreanaz) is, aki néha előbukkan a semmiből, és hasznos tanácsokkal látja el Buffyt, aki gyakorlatilag azonnal beleesik a minden bizonnyal női magazinok címlapjainak részleteiből kikotyvasztott férfiba. Ám Angel személye súlyos titkokat rejt, amelyeknek egy egész epizódot szentelnek a készítők, nem mellesleg a szezon egyik legjobb felvonásáról van szó. A szezon főgonosza a Mester, akit én eléggé súlytalannak éreztem. Ehhez valószínűleg az járult hozzá igazán nagy mértékben, hogy a készítők a kelleténél jóval kevesebbet szerepeltették a karaktert.

Az epizódok rendkívül jók, csupán egy-kettő gyengébb akad. A recept titka elsősorban a változatosság. A vámpíros főszál csak néhány epizódonként teszi tiszteletét, a köztes részekben a főhősnőnek egészen másfajta kihívásokat kell legyűrnie. A skála rendkívül széles, és nekem ez igazán tetszett. Van itt minden az áskálódó boszorkánykodástól kezdve az óriásbogarakon át a gyilkolászó bábokig. Az egyik epizód a maga fantasy-jellegével a fejlődő informatikai technikát és a konzervativizmust állítja szembe egymással, és olyan rész is akad, amiben hiéna-szellem szállja meg a gimnázium néhány tanulóját, akik így állatként kezdenek viselkedni. Nem feledkezhetünk meg a 11. epizódról sem, ami remekül, sajátos (értsd: természetfölötti) módon mutatja be a középiskolai népszerűtlenség/láthatatlanság generálta folyamatokat. Aztán érkezik az évadzáró rész, ami egyszerűen mesteri, magasan a tizenkét felvonásból álló szezon legjobb darabja. Súlyos érzelmek kavarodnak fel benne, a hangulat rendkívül darkos, a történetvezetés pedig minden korábbinál izgalmasabb.

Sarah Michelle Gellar tökéletes választás volt a címszerepre. Nem csak azért, mert az ekkor húszesztendős színésznő finoman fogalmazva eléggé dekoratív jelenség, szabadabban fogalmazva pedig eszelősen jó nő, hanem azért is, mert nemes egyszerűséggel lubickol Buffy-ként. Láttam én már Gellar több alakítását is korábban, de igazán mély nyomot még soha nem hagyott bennem. Ezúttal nagyon ráérzett a dologra, nem csoda, hogy a későbbiek folyamán Golden Globe-ra is jelölték a szériában nyújtott munkájáért. Alyson Hannigan és Nicholas Brendon párosa jól működik, Anthony Head pedig kifejezetten remekel.

Mindez kiegészül a kiváló zenei aláfestésekkel, hogy így teljessé váljon az élmény, amit ez az egészen kiváló nyitóévad szolgáltat a nézők számára. 8,5/10.