Tényleg igaz, hogy a szerelem nem ismer határokat? Igen, tényleg igaz. Tényleg igaz, hogy a szerelem képes falakat ledönteni, és hegyeket megmozgatni? Igen, tényleg igaz. A szerelem képes a lehetetlenre? Igen, képes. Képes összeboronálni szegényt a gazdaggal, jót a rosszal, kutyát a macskával? Igen, képes. A szerelem le tudja győzni a háborút? Igen, le tudja győzni. A szerelem meg tudja teremteni a gondtalan békét, és a tökéletes boldogságot? Igen, meg tudja teremteni.

Na, ez a mese. A valóságban azonban csak egyetlen kérdés van, amit jogosan feltehetünk a témában.

Van-e létjogosultsága ebben a kurva világban egy olyan naiv dolognak, mint amilyen a szerelem?

Az antológiaszerű felépítéssel rendelkező forgatókönyv három történetet mesél el. Az elsőnek Octavio (Gael García Bernal) a főszereplője. A fiatal srác bátyja, Ramiro (Marco Pérez) rablásból tartja fenn a családot, amelynek része felesége, Susana (Vanessa Bauche), és közös kisbabájuk is. Octavio már akkor szerelmes volt Susanába, amikor Ramiro még nem is ismerte a lányt. A terve az, hogy elég pénzt szed össze, és Susanával meg a kisbabával együtt elszöknek. Célja elérésének érdekében képes szeretett kutyája bőrét is vásárra vinni. A második történet a népszerű modellről, Valeriáról (Goya Toledo) és párjáról, Danielről (Álvaro Guerrero) szól. A férfi otthagyja a családját a közös szerelemért. Az a terve, hogy Valeria társaként, gyönyörű boldogságban éli le hátralévő életét. A harmadik sztori egy lepukkant, szakállas fickót (Emilio Echevarría) állít a középpontba, aki nem mellesleg bérgyilkosként tevékenykedik, és időnként megfigyel egy fiatal lányt. Miközben egy utcáról befogadott, sérült kutyát gondoz, kifigyeli aktuális célszemélye napi rutinját. Az ő terve homályos, de köze van a pénzhez, a bűnbánathoz, és ahhoz a bizonyos fiatal lányhoz. Mert neki is van terve.

Mindenkinek van terve. Mindenkinek más a terve. Kettő közös van bennük. Az egyik a szerelem, az őszinte, mély szeretet táplálta tűz. A másik pedig a tény, hogy ezek a tervek csak és kizárólag arra jók, hogy Isten a belét is kiröhögje rajtuk...

Eme mexikói remekmű forgatókönyvírója, Guillermo Arriaga, tökéletes precizitással, kiváló érzékkel húzza-vonja a szálakat. Történetei bizonyos pontokon összefutnak, és hatást gyakorolnak egymásra. Láthatjuk az ironikus viccet, ami elmeséli, hogy miként válik egy jó szándékú cselekedet életeket összeroppantó tragédiák sorozatának kiváltójává. A cselekményvezetés minden részletre kiterjedően mesél erről a pokoli világról. Erről a korcs világról, ahol a Sátán dugja a szenteket, ahol minden életbe beférkőzik a bánat, ahol a szerelem nem más, mint egy fényes jövő szinte már nevetségesen naiv tervezgetése. Arriaga nem a hollywoodi szerelemről beszél. Nem a szirupos, parfümszagú, nyálban fuldokló, valótlan álomképről regél. Hanem a hús-vér, létező, hiteles szerelemről. Mert elkeserítő, hogy a film nézése közben mennyire igaznak érezzük a látottakat. Félelmetes, hogy mennyire elhisszük az összeomló sorsok kálváriáját. Ezek a szerelmek mocskosak. Ezek a szerelmek bűnös lelkek álmaiból fakadnak. A bűnös lelkek pedig rossz dolgokat tesznek a szerelem beteljesítésének érdekében. És a bűn után jön a büntetés. A harsányan röhögő, de kétségtelenül igazságos isten elnavigálja a szereplőket a boldogság kapujába, majd, mielőtt a szerencsétlenek akár egyetlen pillantást is vethetnének a Paradicsomra, becsapja előttük az ajtót. És a sötétségben, a szomorúságban, a kárhozatban újra és újra felhangzik a robaj. A robaj, ami az autóbalesetet kísérte...

A Korcs szerelmek a neves latin-amerikai direktor, Alejandro González Iñárritu első nagyjátékfilmje, de a tapasztalatlanságnak még csak a szikrájával sem találkozunk a mű nézése közben. A direktori munka húsba maróan erőteljes. Iñárritu már a nyitójelenettel azonnal berántja a nézőt a produkcióba. A felzaklatott tempó, a zaj, a jajveszékelés, a száguldó autók, és a vérző kutya mind-mind azt a célt szolgálják, hogy Te már a játékidő első percében megtudd az igazságot, aminek nem feltétlenül örülsz. Az igazságot, miszerint ez egy kurva kemény film lesz. Mert Iñárritu zseniálisan alakítja mozgóképpé a pazar forgatókönyvet. A kendőzetlen ábrázolásmóddal, és a szomorúság előtérbe helyezését szolgáló színészvezetési módszerrel feledhetetlen atmoszférát teremt. És teszi ezt úgy, hogy közben a változatosságra is odafigyel. Octavioék történetében a félelem dominál, Valeriáék esetében a kilátástalanság egyre fokozódó, végül már szinte elviselhetetlenné váló érzése uralkodik, a szakállas fickó esetében pedig a bűnbánat, a keserűség, és a feszültség tombol. Annak érdekében, hogy teljes legyen a hangulat, a fényképezés és a helyszínválasztások együttese szürke, sötét tónusú világot teremt. Az életre kelő földi pokol tombolásához Gustavo Santaolalla pazar filmzenéje, és a lehengerlően jól megválasztott betétdalok nyújtanak aláfestést.

A színészgárda munkája tökéletes. Mindenki remekel. A produkcióban megforduló összes színész és színésznő maximálisan hiteles játékot produkál. Nehéz bárkit is kiemelni, de ha azt mondjátok, hogy muszáj, akkor valószínűleg Emilio Echevarría-t nevezném meg, aki tökéletes a csavargó képe mögé bújó, önmagát büntető férfi szerepében. De tényleg mindenki más is pazar. A gárda tagjai dicséretes ötösre vizsgáznak érzelemkifejezésből, és tökéletesen azonosulnak karaktereikkel.

És a film végén már nincs más, csak az ember, és a kutya. Előttük elterül a világ, ami még soha ezelőtt nem volt ennyire félelmetes, ennyire sivár. És az ember, és a kutya kilépnek ebbe a világba. Kilépnek ebbe a korcs univerzumba, és a zaklatottan kapálózó filmzene ritmusát követve belegyalogolnak a káoszba. 10/10.