Látod a világot magad körül. Legjobb tudomásod szerint minden részletében ismered. A tiéd. A miénk. Az emberiségé. Beleszoktunk a hétköznapokba, ismerjük az ingerekre adott általános reakciókat, és nagy általánosságban elmondható, hogy semmi sem tud meglepni bennünket. Tudjuk, mi következik. Ám hamarosan minden megváltozik. Mert a világot megfertőzi a szomorúság. Téged is. Engem is. mindenkit. A szagok eltűnnek, és az emberek sírni kezdenek. Keservesen. És lesz sötétség. És lesz világosság.

Bár, igazság szerint, inkább csak sötétség...

Susan (Eva Green) epidemiológus (szóval a fertőző betegségekre szakosodott), Michael (Ewan McGregor) pedig séf egy jól menő étteremben. Egyszerű, hétköznapi módon találkoznak, majd kapcsolatuk, szinte észrevehetetlenül, de mélyülni kezd. Viszont a szerelmet beárnyékolja egy újonnan feltűnt betegség, amelynek első tünete a bánat és a sírás, majd jön a szaglás elvesztése. Az emberek csak remélni tudják, hogy ez nem valami nagyobb szörnyűségnek a kezdete...

Ennyire pazarul megkomponált melankóliát én még nem láttam filmen. Az alapkoncepció, amely szerint az emberiséget gyakorlatilag maga a szomorúság, a bűntudatból, a gyűlöletből, és a csalódottságból eredő bánat fertőzi meg, nemes egyszerűséggel zseniális. A Hétköznapi pár forgatókönyve úgy csap le erre a bűntudattól roskadozó világra, hogy az emberiség minden hibáját beletömöríti egy betegségbe. A saját bűneink térnek vissza fertőzés formájában, és a jelek szerint lassacskán mindentől megfosztanak bennünket. Vagy mégsem. A populáció ugyanis két részre szakad. Azokra, akik tombolnak az Armageddon küszöbén, mert biztosan hiszik, hogy itt a Világvége, és azokra, akik úgy gondolják, hogy minden rossz ellenére az élet megy tovább. És ettől lesz ez a történet végtelenül melankolikus. Attól, hogy habár ez a mocskos faj megérdemli a pusztulást, mégsem hajlandó belenyugodni sorsába. Hanem megnyomorítva, tönkretéve is mer örülni, és mer szeretni. Az ember elveszíti az érzékelését, de nem válik érzéketlenné. És emiatt szeretjük meg az embereket a film nézése során. Emiatt szeretjük meg magunkat a film nézése során.

A Hétköznapi pár komoly tartalma ellenére egy pillanatra sem válik bonyolulttá. Ebben nagy szerepe van Eva Green narrációjának, ami rendszerint a történet fontos fordulópontjain hangzik fel, és tárgyilagosan, szinte már kegyetlenül ecseteli az emberiség sorsának alakulását, ugyanakkor a tényfeltárásra szorítkozó szavak mögött ott rejtőzik egyfajta mélyebb tudás, amely biztonságérzetet ad, mert azt a hatást kelti, hogy végül minden rendben lesz. A gondos részletességgel, és kimért fokozatossággal összeomló világ bemutatása mellett jelen van a szépen megkoreografált szerelmi szál. Egy átlagos, igazság szerint kicsit sem különleges, de mégis gyönyörű kapcsolat megszületése, aminek talán az adja meg igazán a sava-borsát, hogy az egyedülléttől való félelem táplálja. Mert a főszereplők nem akarnak magukra maradni, amikor leszáll a sötétség. És valószínűleg itt rejtőzik a Hétköznapi pár titka, a drog igazi ütőereje, hiszen ez a mű egy nagyívű, meghatározó eseményt mutat be, ám mégis képes felé mindennapi szempontból közelíteni. Egyszerűen tálalja a fajsúlyt, és ez óriási teljesítmény. Mintha szívrohamot kapnál, amit egyszerű ki-belégzéssel eltudnál mulasztani, de az emlékét képtelen lennél elfelejteni.

David Mackenzie maximális precizitással, biztos kézzel koreografálja meg a melankolikus atmoszférát. Az összes lehetőséget felhasználja a teljes értékű élmény kiváltásának érdekében. Első számú fegyvere a gyönyörű filmzene, és ez érthető is, hiszen Max Richter dallamai csodálatosak, változatosak, és fajsúlyosak. Ezzel együtt a fényképezést is érdemes megfigyelni. A játékidő kilencven százalékában nem süt a Nap, a színtér rendszerint szürke, elhagyatott kisugárzást ölt magára. Kétségtelenül az az érzésünk támad eme hullasápadt képeket nézve, hogy már a Nap is lemondott az emberekről, inkább nem süt ránk, mert fölösleges energiapazarlás lenne. Amikor pedig kisüt, (nyilván) egész véletlenül a temetőben játszódó képsor alatt, fénye akkor is fakónak hat, mintha egy homályos üvegű burok belsejéből néznénk. Ahogy a narráció vázolja föl az egyszerre elkeserítő és felemelő helyzet alakulását, a direktor úgy vágat be filmjébe a körülmények ismeretében megrázó hatást generáló emlékképeket, archív felvételeket, és utcai zavargásokat bemutató képsorokat, és eme néhány perces blokkokkal tökéletesen festi le a nagyvilágban fokozatosan eluralkodó káoszt. Ám amikor már azt hisszük, hogy minden elveszik, akkor a rendező megmutatja azokat, akik szerint az élet megy tovább. Akik értelmetlenül is számító kitartásuknak köszönhetően képesek bemutatni, hogy a Világvége nem is olyan szörnyű. Ők is tudják, hogy tévednek, de ezt nem hajlandóak beismerni, és a film eme egyetlen vonulata képes érzékeltetni az emberi faj nagyságát. Ugyanakkor Mackenzie a szerelmi szálat sem hanyagolja el. Érzelemgazdag, keserédes módon szép képsorokat, és érzéki szexjeleneteket komponál.

Az egyértelmű, hogy Eva Green rendelkezik egy olyan eredendően erőteljes, szinte már gonosz kisugárzással, ami miatt elmondhatjuk róla, hogy negatív szerepek eljátszására született. Az utóbbi években hozza is ezt a mintát, viszont ebben a 2011-es filmben a pozitív megközelítésű, hétköznapi nő szerepében is kiválóan helytáll. Játéka maximálisan hiteles, telis-tele érzelemmel. Azon, hogy Ewan McGregor zseniális, senki sem lepődik meg, egyszerűen csak azért nem, mert Ewan McGregor mindig zseniális. Érdekes, hogy annak ellenére, hogy ez a skót csávó óriási színész, még sincsen sztárolva, valahogy kimaradt/lemaradt a Brad Pitt-vonalról. De most komolyan, szinte már botrányos, hogy McGregornak még egyetlen Oscar-jelölése sincsen. De persze, kit érdekel ez, amikor a színész rendszeresen tökéletesen zseniális alakításokkal örvendeztet meg bennünket. Ez a Hétköznapi pár esetében sincsen másképp. És persze a két főszereplő közti kapcsolat is tökéletesen működik, szikráznak az érzelmek, a bemutatott szerelem maximálisan hihető.

A magyar cím olyan szempontból jó, hogy a Világvégét ennyire hétköznapi tálalásban még senki sem mutatta be ezelőtt. A titok nyitja kétségtelenül a tökéletesen megszerkesztett melankólia. Ezzel a szóval lehet a legtökéletesebben megnevezni azt az amúgy megérthetetlen, szinte már felfoghatatlan érzelemcsokrot, ami a leszálló sötétség dacára is arra késztet bennünket, hogy mosolyogva álljunk fel a képernyő elől. Mert bármennyire is hitetlenkedünk a stáblista kezdetén, végül kénytelenek vagyunk beismerni, hogy happy endet láttunk.

Meghajlás az Apokalipszis, tisztelgés az Emberiség nagysága előtt. 10/10.