Az emberiség történelme során számtalan borzalmat teremtett. Halált, szenvedést, könnyeket, és vérözönt hozó találmányait sorra gyártotta. És ahelyett, hogy tanult volna évszázadok baklövéseiből, létrehozott valami egészen borzasztót, valamit, ami már szinte megsemmisítően gonosz. A civilizáció csúcsán járunk, óriási városokat építünk magunk köré, és évről-évre a legújabb technikai biszbaszokkal kúrjuk el a szabadidőnket, miközben kibaszottul büszkék vagyunk az Univerzumot térdre kényszerítő nagyságunkra. És mégis, minden nagyság ellenére, a Holokauszt szinte tegnap volt. De elég-e az, hogyha emlékezünk a borzalomra? Elég-e szépen csendben megemlékezni az áldozatokról? Szabad-e sírással, a sötétségbe való belemerüléssel viseltetni a múlt eszelős borzalma iránt? Szabad. De lehet, hogy van hatásosabb módszer. Mert lehet, hogy a démon máris térdre kényszerű előttünk, hogyha ki merjük gúnyolni, hogyha képesek vagyunk nevetségessé tenni. Hogyha képesek vagyunk teli torokból a pofájába röhögni. De persze, senki sem meri elkezdeni. Mert a téma túl kényes. De vajon van-e olyan ember, aki mégis hajlandó megtenni az első lépést? Aki azt mondja, hogy a sötétségben gázolva úgy lehet a legbiztosabban túlélni, ha belenevetsz az előtted tátongó feketeség torkába. Ujjal mutogatsz rá, és a lehető legmegalázóbb stílusban röhögöd ki. Így sokkal hatékonyabban lehet harcolni a múlt démonaival. Na, de vajon van-e ilyen ember? Aki képes ezt megtenni? Minden bizonnyal van. Na de akkor hogy hívják? Ki ő?

Mi a neve? 

1997 óta tudjuk a választ. Roberto Benigni.

Guido (Roberto Benigni) él, mint hal a vízben. Igyekszik felépíteni magának egy ragyogó életet, ami nem könnyű, de a férfinek esze ágában sincs keseregni, minden másodpercben jól érzi magát. Amikor találkozik Dorával (Nicoletta Braschi), a szerelem is rátalál. Hosszú udvarlóhadjárat eredményeképpen megszerzi magának álmai nőjét, akivel néhány évvel később már a kis Joshuat (Giorgio Cantarini) nevelik. Ám ekkor elérkezik az elkerülhetetlen, és a boldog család tagjai szinte egyik pillanatról a másikra egy koncentrációs táborba tartó vonaton találják magukat. Ám Guido nem hagyja, hogy a világtörténelem egyik legnagyobb borzalma térdre kényszerítse, és igyekszik a munkatábort egy jól szervezett játékként feltüntetni fia szemében. Egy játékként, amelyben mindenáron meg kell szerezniük az 1000 pontot, mert ha sikerül, akkor az övék lesz az első díj.

Holokausztfilmet készíteni a vígjáték jegyében nem semmi! De Roberto Benigni megcsinálta! Az író-rendező-főszereplő lenyűgözően hatásosan tálalja iróniával átitatott történetét. Gyakorlatilag kineveti a népirtást, fittyet hány a koncentrációs tábor rabjaitól elvárható viselkedésfajtákra. Nem hajlandó elkeseredni, és még véletlenül sem kezd sírni. Ehelyett hangosan röhög. És persze, a játékidő haladásával egyre erőteljesebben jön át a mélységes borzalom hatása, a jelenetek egyre könnyfakasztóbb erővel csapódnak le a néző lelkében. De mégis, a komikus főszólam végig uralja a produkciót, így a tartalom mérhetetlen fajsúlya és a tálalás laza könnyedsége csodálatos párhuzamban haladva alkotják meg azt a lehengerlő egyveleget, ami miatt Az élet szép a '90-es évek filmtörténetének, és egyben az olasz filmgyártásnak is meghatározó alkotásává vált. Mert Benigni bebizonyítja, hogy még a legnagyobb borzalom közepette is lehet nevetni úgy, hogy közben átjöjjön az üzenet, és az összkép is tökéletesen ízléses maradjon. Ez a film kineveti a fajgyűlöletet, a fasizmust, a nácizmust, és a népirtást. De mi mást is tehetne, hiszen valóban nevetséges dolgokról van szó. Mert hiába tény és való a nem túl távoli múlt, szinte elképzelhetetlen, hogy egy magát civilizáltnak valló világban ilyen tettek és eszmék valóban kiteljesedhetnek, és érvényesülhetnek. Mintha maga a Sátán viccelődne, és Benigni úgy határozott, hogy ráhangolódik erre a morbid poénáramlatra. És kiaknázza. Mert eléri, hogy egyszerre nevess, és sírj. Hogy egyszerre szórakozz, és gondolkozz. Hogy egyszerre láss egy jó hangulatú vígjátékot, és egy, a huszadik század emberiségének csúfos kudarcát prezentáló holokausztfilmet. Egyszerre komikus és tragikus. Egy tragikomédia, ami a vérengző történelem elmesélésének kötelezettségéből és jó adag filmkészítői zsenialitásból áll össze.

A cselekményvezetés tempója nemes egyszerűséggel tökéletes. A közel kétórás játékidő szinte elröpül. A kb. negyven percet felölelő, könnyed, vicces bevezető kiválóan ringatja bele a nézőt a mű alaphangulatába. Egyszerre érezhető a vígjáték, és a tragikus dráma. Aztán pedig elindul a vonat, és a történet egy egészen új szintre emelkedik. Megtudjuk, hogy Guido nemcsak "békeidőben" laza és találékony, hanem a sötétség kapujában is képes józanul, és jókedvűen gondolkodni. Tudja, hogy nem hagyhatja a poklot bekúszni a bőre alá, mert ott van mellette a kisfia, akit mindenáron meg kell mentenie a haláltól. És ekkor jön képbe a pontszerzős játék ötlete, ami nem más, mint a filmtörténelem egyik legfantasztikusabb kreatív fordulata. A főhős, az apa azért válik zseniális karakterré, mert képes a körülötte összezáruló borzalom ellenére is előrukkolni egy ilyen fantasztikus ötlettel. Ugyanakkor a szkriptnek azért is jár a dicséret, mert nem nézi hülyének Joshuat. A kisfiú igenis érzékeli, hogy valami nem oké, tudja, hogy a gombokról és szappanokról szóló pletykákban lehet igazság, ahogy az embereket elégető kemencék létezésének híre is valóságosnak tűnik. És persze ott van Dora, aki, habár nem zsidó, gondolkodás nélkül követeli, hogy felszállhasson a vonatra, és ez a lépés olyan érzelmeket enged szabadjára, amelyek egészen a film végéig kitartanak.

Benigni főszereplőként is tökéletesen helytáll. Remekül komédiázza végig a játékidőt, de ahol kell, ott hirtelen átvált komoly, drámai stílusba, és érzékelteti a nézővel, hogy itt igenis valós borzalmakról van szó, ezt egyik poén hatására se tessék elfelejteni. Velőtrázó hitelességgel prezentálja az apát, aki bármire képes a fiáért, és aki verhetetlen találékonyságával a végsőkig kitart. Nicoletta Braschi szintén jól hozza karakterét, különösen tetszett, ahogy a színésznő a Dorán eluralkodó, értetlen fájdalmat ülteti ki az arcára. Ráadásul Giorgio Cantarini sem rossz a kissrác szerepében.

És mindennek a tetejébe még Nicola Piovani zenéje is segíti maximálisan átérezhetővé varázsolni az atmoszférát.

Roberto Benigni filmje a '90-es évek egyik, ha nem a legkötelezőbben megnézendő mesterműve. Történet egy emberről, aki még a világtörténelem egyik, ha nem a legnagyobb borzalmának közepette is merte hinni, hogy az élet szép. 10/10.