Kérte: ThePretender

Spoileres!

Szóval van ez a közoktatásnak nevezett szociális kínzókamra, amelynek keretein belül mérhetetlen lelki elkorcsosulás, szüntelen terror, kegyetlenkedés, aljasság, nagyképűség, és érzéketlenség tombol. De valamiért senki nem akarja észrevenni ezt a sok szart. A rendszer gyökereiben vérzik. Mert a gyakorlatilag véletlenszerűen egy osztályba tömörített fiataloktól elvárják, hogy egy összetartó csapatként, egyfajta nagyobb baráti társaságként, önfeláldozó bajtársiasságban éljenek együtt hosszú évekig, bizonyos esetekben akár tizenkét esztendőn át. És mindig vannak olyanok, akik királyoknak, isteneknek érzik magukat a szemétdombon, és miközben egy önmagából kiforgatott, logikátlan, beteg áramlatot teremtenek, ami tulajdonképpeni divattá válik, lépten-nyomon megtámadják (verbálisan vagy akár fizikálisan) azokat, akik nem illenek bele undorító világképükbe. És ezeken a szerencsétlen "kiválasztottakon" lassacskán eluralkodik a félelem, és a nyomorúság maró érzése. Napjaink egyik legaktuálisabb problémájáról van szó, amire valamiért a legtöbben magasról szarnak. Ilmar Raag észt filmrendező azonban nem tartozik ezen emberek közé. 2007-es alkotásával minden bizonnyal a rózsaszín lufi kidurrantása, az agyhalott szemek felnyitása, és a robbanó sokkhatás kiváltása volt a célja. És Az osztály tényleg sokkol. És hogy miért sokkol? Azért, mert minden amit mond, kegyetlenül igaz. Minden...

Egy észt középiskolában járunk, ahol egy teljesen hétköznapi osztály életébe nyerünk bepillantást. Joosep (Pärt Uusberg) a kiszemelt kretén, a célpont. Osztálytársai állandóan megalázzák, megverik, megszégyenítik, és mindennek tetejébe azt sugallják a szenvedő fiúnak, hogy mindez az ő hibája. Pedig Joosep az égvilágon semmit nem követett el, amivel kiérdemelte volna a terrort. Kaspar (Vallo Kirs) véletlenszerűen, egy félreértés okán válik céltáblává. Mivel most már ő is számkivetett, ám talpraesettebb Joosepnél, elhatározza, hogy megvédi a fiút a támadásoktól, és minden helyzetben kiáll mellette. És nem azért, mert hirtelen barátok lettek, hanem azért mert ezt diktálja a becsület. A becsület, ami végül rendkívül sötét utakra vezérli a két főszereplőt.

Kezdjük azzal, hogy a helyszínválasztás és a fényképezés párosa rendkívüli alaphangulatot teremt. A régi, kissé már romos hatást keltő iskolaépület, és a szürke színek baljós atmoszférával árasztják el a produkciót a játékidő első percétől egészen a stáblistáig. Természetesen nem süt a nap, a szereplőkre állandóan felhős ég borul. Az osztály hűvös, rideg, ellenséges világot prezentál. Olyan világot, amit egy társai támadásainak állandóan kitett fiatal él meg nap, mint nap.

Az nyilván nem titok, hogy az általános iskolába való bekerüléstől az érettségiig tart az az időszak, amikor az átlagos, mindennapi emberi lény a legszívtelenebb korszakát éli. A tizenévesek világát kegyetlenség és közöny uralja. És Ilmar Raag alaposan kivesézi mindkét előbb említett tulajdonságot. Mert Joosep körül az osztály két csoportra oszlik. A kegyetlenekre, akik megállás nélkül bántják, állandó terror alatt tartják a fiút. És vannak a közönyösek (elsősorban a lányok) akik az egészet végignézik, néha még halkan kuncognak is, aztán pedig mossák kezeiket, hiszen ők nem voltak benne, nem csináltak semmi rosszat. Pedig Norman Reedus is megmondta már, hogy az atya kimondta a frankót azzal, hogy a közöny a legnagyobb gonosz, ami ellen mindannyiunknak küzdenünk kell. A remekül, hatásosan megkoreografált, pörgős jelenetek elérik, hogy a néző zsebében kinyíljon a bicska, hogy gyűlöljük ezt az osztályt, ezt a példásan szar osztályt, ami a világ akármelyik másik osztálya is lehetne. És ez utóbbi az, ami igazán szomorúvá teszi a mű tanulságát.

Nem feledkezhetünk meg a becsületről sem, hiszen ez a film első számú motívuma, ami összetartja a cselekményt, ami végigvezeti a főszereplőket a Pokolba tartó úton. Érdekes, hogy ez a pozitívan csengő tulajdonság mennyire sokrétű értelmezést kap a műben. Egyszerre hasznos, fontos, erős jelenség, ugyanakkor végül pusztulást és káoszt teremt. Ilmar Raag bátran tölt meg egy alapjában véve pozitív hangulatot árasztó érzelmet, gondolatot, tulajdonságot, vérrel és rettegéssel. Ezzel húzva ki a lábunk alól a talajt, ezzel téve teljesen értelmetlenné az emberi állatok megrögzött színészkedését, ezt az óriási színpadot, a hétmilliárd szereplőt mozgató, morbid viccet. Ami annyira nem vicces, hogy azon már tényleg röhögni kell.

És ugye ott van a finálé, ami viszont már egy ritka, bár az utóbbi időben egyre gyakoribb jelenséget tárgyal. Eme végkifejlet bekövetkezése gyakorlatilag a játékidő ötödik percében nyilvánvalóvá válik, persze, teljesen szándékosan, hogy az egész film alatt érezzük a közeledő tragédia súlyát, és azt, hogy ez az egész szar mennyire fölösleges. Hogy egy egészen kicsi emberséggel az egészet el lehetne kerülni. Érdekes, hogy emberségnek nevezünk egy olyan tulajdonságot, ami ijesztően kevés emberi lény személyiségében lelhető fel. A mű utolsó tíz perce szállítja a teljes sokkot, a hosszú zárójelenet alatt végig a torkodban dobog a szíved. Mert amit látsz, azt nem jogos ítélkezésnek, nem igazságszolgáltatásnak érzed. Nem. Tragédiának érzed. Mert az is. Tragikus az, hogy intelligens, értelmes, nagy dolgokra hivatott fiatalok - mit fiatalok, gyerekek - a kibírhatatlan nyomás hatására rálépnek a sötétség útjára. Szörnyeteggé válnak, mert kurvára nem látnak más kiutat. Mert a szülő nem érti a problémát, a tanár csak tovább fokozza a feszültséget, és a kilátástalanság végül átalakítja ezeket a teljes életre igenis érdemes fiúkat valami egészen megdöbbentővé. Valami borzasztóvá. És ahogy a lövések dördülése belehasít az iskolai menza mit sem sejtő, nyugodt hangulatába, érzed, hogy a huszonegyedik században haldokló, a pusztulásra megérett, cseppet sem emberséges emberiség sírfelirata formálódik az orrod előtt. Amikor a káosz és a halál beszabadul egy olyan közegbe, ahol békének és intelligenciának kéne uralkodnia. Mert ők tényleg szörnyetegek. És szörnyetegnek lesznek bélyegezve. Ám azok, akik rémet csináltak belőlük, áldozatként, súlyos veszteségként lesznek említve, és megemlékezéseket tartanak értük. És hogy miért? Azért, mert ez egy gusztustalan, szánalmas világ, amit egy undorító, égetnivaló faj ural.

A színészi játékok átlagosak, nem kiemelkedőek, de ugyanakkor erre eme alkotás esetében igazából nincs is szükség. Nincsenek nagy bravúrok, egyéni brillírozások, hiszen a szereplők a mindennapi, az átlagos, a természetes valóság bemutatására törekszenek.

Az osztály rendkívül fontos film. Kényes, de aktuális témával foglalkozik. Egy olyan problémával, amit meg kéne oldani. Sürgősen. Amivel nem csak akkor kéne néhány napig foglalkozni, amikor a kanóc végigég, és a bomba felrobban, hanem akkor is, amikor útközben elalszik, és hosszú életű, ám már fiatalon tönkretett személyiségek, lélektelen, rettegő szerencsétlenek maradnak hátra a nagy vihar után. 9/10.