Sam Raimi megcsinálta a maga Pókember-trilógiáját, ami kifejezetten jó lett, én legalábbis szeretem a Tobey Maguire főszereplésével készült filmeket (még a harmadik részt is szívesen megnézem bármikor), ám amit Marc Webb művelt két évvel ezelőtt, az maga volt a csoda. Mérges voltam, amiért ennyire hamar rebootolják a Hálószövő történetét, de végül hatalmas pozitív csalódásban volt részem. Imádom A csodálatos Pókembert. Ennek megfelelően nyálcsorgatva vártam a folytatásra, és láss csodát, egyszer csak megérkezett a második felvonás. És Marc Webb, Andrew Garfield, Emma Stone, és a többiek, kiegészülve az új arcokkal... Megcsinálták. Újra. Le a kalappal!
Peter Parker (Andrew Garfield) nagyban űzi a pókemberkedést, miközben igyekszik ápolni kapcsolatát Gwennel (Emma Stone), és próbálja legyőzni a mogorva arckifejezéssel operáló Denis Leary formájában kísértő bűntudatot is. Időközben megérkezik a városba Peter gyerekkori jó barátja, Harry Osborn (Dane DeHaan), aki apja, Norman (Chris Cooper) halálát követően próbálja felvenni a harcot a szervezetét pusztító, örökletes betegséggel. És ha mindez még nem lenne elég, az Oscorpnál villanyszerelőként dolgozó, született vesztes típusú fickó, Max Dillon (Jamie Foxx) egy véletlen baleset következtében az elektromos áram istenévé avanzsál. Kezdődhet a bunyó. Meg a dráma. Meg a látványorgia. Meg az érzelembombarobbantás. Kezdődhet 2014 egyik legnagyszerűbb filmélménye!
Az az igazság, hogy elvagyok telve a gyönyörtől, hiszen a Marvel-adaptációk egyre komolyabb, egyre sötétebb hangulati kategóriát képviselnek. Úgy látszik, stúdiótól független az ilyen irányba való tendálás, hiszen a Marvel Studios égisze alatt készült A tél katonája után a Sonynál mozgó Pókembert is komorabb atmoszférával körítik. Már az első rész esetében is érezhető volt ez a szándék, ám ezúttal már egyenesen félreérthetetlen. Nagyon sok a dráma A csodálatos Pókember 2.-ben, és az ezen kategóriába tartozó blokkok minősége már-már meglepően magas színvonalat képvisel. Tombolnak az érzelmek, és nem a könnyed fajtából valók, hanem a zord, sötét töltetek. Emellett folytatásként is remekül szuperál az új film, hiszen Peter tovább kutat szülei eltűnésének, és halálának ügyében, és ez a szál rendkívül hatásos thrillerelemeket, és pazar fordulatokat adományoz a sztorinak. Persze, azért a főhős vicceskedő, laza énje is jelen van, de korántsem akkora mértékben, mint ahogy arra számítani lehetett. Ez egy komor film, és ezért őszinte hálával tartozunk az alkotóknak. Stan Lee cameo azért van, ráadásul egy igazán szellemes darab érkezik. A forgatókönyv tartalmaz egy brutálisan erőteljes fordulatot is, aminek felhasználása rendkívüli bátorságra vall az alkotók részéről, de had ne menjek bele jobban, nem akarok spoilerezni.
A Raimi-féle harmadik Pókember-film esetében sokaknak nem tetszett, hogy egyszerre három gonosz kapott helyett a produkcióban, különösen azért nem, mert mindhárman főgonoszként funkcionáltak, így egymás elől vették el a teret. A Csodapók 2. is három ellenséget prezentál, ám tökéletesen lövi be az egyes alakokra fektetendő hangsúlyok mértékét. Mindhárom figurának megvan a maga funkciója. Motivációik is remekül vannak bemutatva. Max Dillon karaktere rendkívül jól kidolgozott háttértörténettel operál. Egyszerre tanúsítunk együttérzést és szánalmat a figura irányába, majd miután Elektrová válik, érezzük a nyugtalanságot, és a félelmet is. A Zöld Manóvá váló Harry Osborn motivációja egyszerű. Életben akar maradni, leakarja gyűrni a halálos betegséget. Maga a Manó mellékalak, annak azonban tökéletes, ráadásul szerepeltetése nagyon fontos a történet szempontjából. A Manó előtti Harry figurája kiváló jellemrajzot, és részletgazdag kivitelezést tudhat a magáénak. A Rhino nem zavar sok vizet, leginkább a Baljós Hatos mozifilm előkészítése végett van jelen, ám ezen minőségében kiválóan beleillik az összképbe.
Marc Webb ismét erőteljes rendezést produkál. Érdekes, hogy a filmben alig van akciójelenet, de ez mégsem vált ki hiányérzetet a nézőből, hiszen a mű gerincét adó, thrillerrel kevert dráma pazar kompozícióban kel életre, hiszen a direktor fantasztikusan generálja a különböző, erőteljes érzelmeket. A Stacy kapitány képében jelenlévő bűntudat lenyűgöző motívum, aminek köszönhetően végre elcsitulhatnak az első rész befejezését kritizáló csicserimadarak. De ezen kívül is akad bőven érzelembomba, zseniális például a Peter szobájában, a főhős és May néni között lezajló párbeszédet bemutató jelenet, vagy a titkos metróállomáson játszódó képsor. A nagy fordulat után érkező, spoilerveszély miatt nem megnevezhető hangulati töltetek is brutális erővel csapódnak az arcunkba. Elektro és a Zöld Manó megszületése egyaránt pazar, horrorisztikus tálalásban kerül bemutatásra, és talán ez a két jelenet képezi Webb rendezői munkájának csúcsát ebben a filmben.
Kevés az akciójelenet, de ami van, az üt-vág, nem kímél. A film elején látható repülős képsor látványa lenyűgöző, és az ezután érkező, Pókember megjelenésével kezdődő üldözős jelenet is fantasztikus. Az új képességre szert tevő, a Times Square-en megzavarodottan kóborló Max Pókemberből való kiábrándulása, és az ezt övező, elektromos tombolás lehengerlő, de a főhős Elektroval vívott végső harca se kutya, és a Zöld Manó ellen produkált bunyó is ütős. A vizuális effektek is fantasztikusak. Elektro kivitelezése lenyűgöző, a figura óriási hatalma rendkívül látványosan érvényesül. A Zöld Manó jelmeze és sminkje nagyszerű, és a gép-Rhino is csodálatosan néz ki. És a zene! Lehengerlő! Nem is csoda, hiszen Hans Zimmer keze is benne van a dologban. Magával ragadó, egyéniséggel bíró dallamoknak örülhetünk, ráadásul még a betétdalok is fantasztikusak, és tökéletesen illenek az adott hangulati-érzelmi töltetekhez.
Andrew Garfiled és Emma Stone párosa ezúttal is remekel, elképesztően működik a kémia közöttük a vásznon, pedig ennek elérése nehéz lehet, úgy, hogy a valóságban is egy párt alkotnak (Ne, ne higgyük azt, hogy úgy könnyebb!). Mindketten rendkívüli, érzelemgazdag játékot produkálnak. Jamie Foxx jó, Paul Giamatti eszelős, de akire igazán érdemes odafigyelni, az Dane DeHaan, ugyanis a srác valami elképesztően hiteles Harry Osborn szerepében. Chris Cooper remekel néhány jelenetében, és Colm Feore is emlékezetes mellékszerepet produkál.
Nagyszerű film, pazar folytatás. Emocionálisan bombasztikus, látványilag fasza, Pókemberileg lenyűgöző.
Le a kalappal! 9,5/10.
