„Ő a fiam. És bármi történik vele, mellette a helyem.”

(némi spoiler nem kizárt, de szerintem nem olyan vészes...)

Fiatalon egymásra találnak. Fiú és lány. Tombol a szerelem, összeházasodnak, gyereket vállalnak. A nő feladja az állását, hogy főállású anya lehessen. Anyagi gondoktól nem kell tartani, hiszen a férfi jól keres. De néhány évnyi felhőtlen boldogság után valami megváltozik. Az együtt töltött idő helyét külön töltött órák veszik át, a szerelem helyébe boldogtalanság férkőzik, a nevetést keserűséget sugárzó, erőltetett mosoly váltja fel, és elégedett légkör helyett cigarettafüst lengi be az egykor boldogságban fürdőző családi fészket. A nő elmegy, és a kisfiú, aki semmit sem ért az egészből, az apa nyakán marad, aki azonban nem ijed meg, és igyekszik helytállni otthon és a munkahelyén egyaránt. Hónapok telnek el, apa és fia pedig megtanulnak együtt élni. Megtervezik napjaikat, és reggelente már nem is kell rohanni, hiszen remek az összhang közöttük. Ám a férfi túl sok időt szentel gyermekének, és elhanyagolja munkáját. Kirúgják. Ezzel még nem is lenne semmi baj, hiszen magas szintű képzettségével és rengeteg tapasztalatával könnyedén találhat új munkát. Azonban nincs ideje ráérősen keresgélni, ugyanis nem sokkal ezelőtt visszatért a nő, és magának követeli a gyereket. A férfi csodával határos módon, egyetlen nap leforgása alatt szerez magának új munkát. Kezdődik a per.

Hétköznapi rémmese.

Ted Kramer (Dustin Hoffman) jó hírű reklámszakember, aki a munkájának él, és oda sem figyel rá, hogy közben mennyire elhanyagolja feleségét, Joannát (Meryl Streep), és kisfiát, Billyt (Justin Henry). A nő egy este váratlanul lelép, és Ted magára marad a kissráccal. Meglepő akaraterőről és kitartásról tesz tanúbizonyságot, és másfél évvel később már minden gördülékenyen megy. Ekkor azonban visszatér Joanna, és magának követeli Billyt.

Eme remekmű nagyszerűsége abban rejlik, hogy mindennapi, és ebből kifolyólag elképesztően emberközeli. Ritkán találkozunk olyan filmmel, ami rólunk, hétköznapi emberekről szól. Robert Benton rendező mindennemű fölösleges, hatásvadász túlhajszolástól mentesen komponálja meg a jeleneteket, amelyek így tökéletesen elérik a kívánt hatást, és mélyen megérintik a néző lelkét. Benton irtózik a vágóollótól, és csak akkor szakítja meg a gyönyörű, magával ragadó folytonossággal áramló képeket, amikor ez a lépés feltétlenül szükséges, amúgy inkább szereti elsötétíteni a látóteret az egyes felvonások végén, hogy ezzel jelezze, most valami egészen más következik. A rendező különösen remekel a bíróságon játszódó képsorok elkészítésében, hiszen ezekben a képsorokban tetőfokára hág a feszültség, és csakhamar azon vesszük észre magunkat, hogy már-már meglepő módon izgulunk, és rá kell parancsolnunk magunkra, hogy hagyjuk már abba a körmünk rágását. Fantasztikus, feszült atmoszféra tombol a bíróságon, és tény, hogy ehhez a szövegkönyv remekül megírt sorai is hozzájárulnak. Persze, nem is meglepő, hogy a rendezés, és a forgatókönyv ennyire tökéletesen simul egymásba, hiszen az Avery Corman regényéből készült szkriptet is Benton jegyzi.

Ted karaktere egyszerűen fantasztikus, sőt mi több, irigylésre méltó. Feje fölött összecsapnak a hullámok, és élete legnagyobb próbatétele jóformán egyik pillanatról a másikra rántja magával a káosz tengerébe. Ám a férfi higgadt marad. Nem dühös sem Joannára, sem pedig Billyre, talán csak egy kicsit önmagára. Bár ez utóbbi sem igazi harag, inkább belenyugvás. És megtalálja a helyes ösvényt. És képes győzedelmeskedni. Példaértékű apává válik, akinek feltétel nélküli odaadása nemes egyszerűséggel könnyfakasztó. Joanna figurájának tekintetében azt tudom elmondani, hogy a film megnézése után én egyszerre utáltam és szerettem a nőt. Utáltam, mert gyávaságból, felelőtlenségből, meggondolatlanságból, és aljasságból jelesre vizsgázik a történet során, ám szerettem is, mert végül hagyja, hogy józan esze diadalmaskodjon.

Dustin Hoffman rendkívül erőteljes alakítást nyújt, amivel nagyban hozzájárul ahhoz, hogy Tedet maximálisan szimpatikusnak tartsuk, és szurkoljunk neki a győzelemért, ami egy igazságos világban nem is lenne vita tárgya. Ami különösen kiemelendő, az a Hoffman és a Billyt életre keltő Justin Henry közötti, rendkívül sikeresnek bizonyuló együttműködés, ugyanis közös jeleneteikben olyan lenyűgöző érzelmeket generálnak, amelyek hatására maradéktalanul elhisszük, hogy apáról és fiáról van szó, akik nagyon, de nagyon szeretik egymást. Henry gyerekszínészi alakítása egészen lenyűgöző, ritkán látni ilyen szintű teljesítményt egy mindössze nyolcéves aktortól. Meryl Streep szintén rendkívül erős, és habár eléggé keveset szerepel, képes kihasználni a neki jutó időt arra, hogy minden egyes kamera előtt töltött percében remekeljen. Megemlíteném még a Ted ügyvédjét alakító Howard Duffot is, aki az első bírósági jelenetben rendkívül maradandó teljesítményt produkál.

És amikor a Ted és Billy önálló kapcsolatának keretet adó, pirítós sütögető jelenet visszatér a film végén, érezzük a maró igazságtalanságot. És az apa fájdalmát. És a fiú fájdalmát. És ezek az érzések feltétlenül szükségesek ahhoz, hogy a gyönyörű, de giccsmentes zárójelenet nézése közben gond nélkül bőgjük el magunkat.

Hétköznapi rémmese. Hétköznapi kaland. Hétköznapi Happy End. 9/10.