„És felettem: Nekem énekelnek… Az öngyilkosok lelkei.”
Néhány éve, a Kingpin kiadó gondozásában magyarul is megjelent ez a Pókember-történet. A hossza 48 oldal, a történet pedig a Kraven utolsó vadászata című sztori folytatása. A szerzők is ugyanazok, az író J. M. DeMatteis, a rajzoló Mike Zeck.
Az utolsó vadászat végén Kraven, a vadász öngyilkos lett. Petert azóta is rémálmok gyötrik, hiszen nem tud szabadulni a terror emlékétől. Két hetet töltött elkábítva, a föld alá temetve. Gyötrődik, szenved, de még önmagának sem hajlandó beismerni, hogy nincs minden rendben. Egyik éjjel azonban látogatói érkeznek. Egy különös, hatalmasnak érződő, emberen túlinak tetsző árnyalak, oldalán magával, Kravennel, pontosabban annak lelkével. A vadász nem lehet szabad, hiszen bűnhődnie kell, amiért saját kezűleg vetett véget életének. Peter az egyetlen, aki megadhatja neki a szabadságot, ám ehhez harcolnia kell. Nem csak a föld alól előmászó rettenettel, hanem a létező egyik legnagyobb ellenféllel, a bűntudattal is.
DeMatteis szeret sötét hangulatú Pókember-sztorikat írni, ám pont emiatt ő kedvenc falmászónk egyik legjobb krónikása. A történetet ezúttal mérhetetlen szomorúságba burkolja, engedi, hogy a gyász uralja a jeleneteket. Később ez az egyértelműen negatív kisugárzású érzelmi világ átcsap melankóliába, és ahogy a fináléban előkerül az életigenlés, a küzdeni akarás, és a halált megvető lelki bátorság témaegyüttese, érezzük, ahogy az író minket, olvasókat is felemel a sírból, amibe ő maga temetett el bennünket. A bűntudat hátborzongató víziók képében jelenik meg, mindent áthat a főhős lelkéből kigyűrűző félelem. Ám végig ott van a kétely. Vajon az egész temetői csata csak Peter elméjének önmagával vívott háborúja, vagy valóban létezik az árny, és Kraven szelleme? Előkerül az öngyilkosság és a gyávaság témaköre is, bár mindkettő a bűntudat leágazásaként van jelen.
A Vadász lelke bővelkedik a pazar motívumokban. Elég csak Peter belső monológjaira gondolni, például a ravatalozóban játszódó jelenetek alatt, amikor a főhős a halálról elmélkedik. És ott van a rejtélyes árnyalak. De ki ő? A Halál? Esetleg a bűntudat megtestesülése, vagy netán maga az Élet? Az öröm, a boldogság, a szeretet? Mindegyik verzió megerősíthető, és pont ettől a sokrétűségtől lesz zseniális a figura. Mi van, ha ő minden. Minden érzelem, félelem, és gondolat egybegyúrva. Lehet, hogy a komplett univerzum látogatja meg Petert? A levegőben kavargó lelkek, az öngyilkosok szellemei, pazarul jelképezik a fejünk fölött lebegő állandó fenyegetettséget, amit tulajdonképpen mi magunk gerjesztünk minden egyes alkalommal, amikor meghátrálunk a boldogság elől, és belenyugszunk a szomorúságba, mert gyávák vagyunk küzdeni. Kraven teste a föld alól mászik elő, példázva a hátrahagyott porhüvely által képviselt gyarlóságot, kegyetlenséget, és önzőséget, ami egykor az élő ember sajátja volt.
Mike Zeck rajzai remekül teremtik meg DeMatteis jeleneteinek hangulati tölteteit. A rajzoló pazarul ábrázolja a szomorúságot a szereplők arcán, a mindent átható bánatot. A temetői jelenetekbe rengeteg misztikumot csempész az árnyalak sejtelmes ábrázolása, és az öngyilkosok örvényének a szereplők fölé magasodó képe. A csatajelenet rövid, de látványos, már majdhogynem grandiózusnak is nevezhető. Steve Buccellatto színei kellő mennyiségű melankóliával, és masszív agóniával töltik fel a képeket, hogy azok biztosan örökre az olvasóval maradjanak.
A Vadász lelke az egyik legjobb Pókember-képregény. Elgondolkodtató, magával ragadó, fajsúlyos, és a Kraven utolsó vadászatának ismerete nélkül is maximálisan élvezhető. 10/10.
