A filmet láttam először. Miután megnéztem Mary Harron rendezését, azonnal elkönyveltem magamban, hogy bizony, maradandó élménnyel gazdagodtam. Azonban nem sokkal ezután több helyről is azt az információt kaptam, hogy az általam igazán nagyra tartott mozgóképes adaptáció, minden zsenialitása ellenére, közelében sincs az eredeti regénynek. Épp ezért már egy ideje kacérkodtam a gondolattal, hogy - annak ellenére, hogy nem szeretek olyan regényt olvasni, aminek láttam már a filmadaptációját - kezembe veszem a könyvet, és reménykedek benne, hogy a csoda engem sem kerül el.

Nem került el.

A főhős Patrick Bateman jó családból származó, gazdag aranyifjú, aki nem mellesleg a Wall Streeten dolgozik. Ideje nagy részét a munkatársakkal elköltött ebédek, a kurvázás, a kokózás, és a... hmm... mi is van még... ja, igen, a gyilkolás tölti ki. Belül valósággal haldoklik, és csak gyűlölettel és vérengzéssel telt gondolatai nyújtanak neki pillanatnyi nyugalmat. Beteges megfelelési kényszerben szenved, fanatikus módon ad magára, és bátran szórja a pénzét annak érdekében, hogy felvághasson mások előtt, miközben lenézi, semmibe veszi mindazokat az embereket, akik erre akár egy egészen aprócska okot is adtak. Persze, Patrick számára sokszor már a másik létezése is elegendő oknak bizonyul.

Bret Easton Ellis az utóbbi néhány évtized egyik legfontosabb irodalomtörténeti mérföldkövét rakta le az Amerikai Psycho képében. Művében gondosan kielemzi a '90-es évek amerikai nagyvárosának önmagából kifordult, erkölcstelen, felborult értékrend szerint működő világát. A megállás nélkül tomboló nyüzsgésben és káoszban a gazdag üzletemberek pont ugyanolyan céltalan kísértetekként kóborolnak az óriásplakátok árnyékában, mint az úton-útfélen feltűnő csövesek, és prostituáltak. A saját modernitásába fulladó civilizáció poklában a főhős kénytelen átadni magát a rendszertelenül özönlő szituációk kínzó semmilyenségének, és személytelenségének. Nem véletlen, hogy az író olyan hirtelen vált egyik jelenetről a másikra, hiszen ezzel maximálisan érezteti a környezetével és önmagával is haragban álló, a valóságtól egyre jobban elszakadó szociopata felforduló univerzumát. Patrick Bateman mintha egy megállíthatatlanul özönlő folyó vad áramlatában vergődne, sokszor ő maga sem tudja, hogy pontosan hol van, mit csinál, mit kéne csinálnia, és ez a mérhetetlen határozatlanság torkollik brutális mentális vérengzésbe. Persze mindehhez hozzáadódik az egyfolytában jelenlévő féltékenység, a nagyképűség, a maximalizmus, és a pénz, a pénz, a pénz. A filmben eléggé egyértelműen érkező történetvégi fordulat a regényben is az utolsó oldalakon válik egyértelművé, ám a szerző az adaptációhoz képest gondosabb előkészítés után tárja elénk a végső igazságot, és utána olyan gyorsan siklik is tovább, hogy valójában nem is egyértelmű, hogy mi is az igazság. Az Amerikai Psycho világa görbetükör a mindennapok fényűző mocska előtt. Olyan világ ez, ahol semminek sincs értelme, semmire sincs logikus magyarázat, és a csillogó felszín alatt a boldogtalanság és a düh tombol kegyetlenül.

Ez a regény elképesztően durva. Én általában büszke vagyok magas ingerküszöbömre, de volt, hogy egy pillanatra le kellett vennem a szememet a papírról, mert egyszerűen nem bírtam tovább olvasni a borzasztó, naturálisan, és részletesen leírt kínzásokat és gyilkosságokat. Egy dolog biztos: Hogyha a film ezeket a képsorokat is hűen adaptálta volna, akkor ma nem a Szerb filmet neveznék minden idők legbrutálisabb mozgóképének. A cselekmény a legváratlanabb pillanatokban ugrik fejest a vérözönbe, a kiömlő belek tengerébe, ahol Patrick Bateman a lehetséges legnagyobb higgadtsággal közli, hogy épp most kanalazta ki a hetek óta a szobájában rohadó prosti fejéből az agyvelőt, hogy töklámást készíthessen a lány buksijából. Ugyanilyen részletesek a szexjelenetek is, bár ezeket nyilván nem olyan megerőltető olvasni, különösen a piszkos fantáziájú férfikollégák számára. Hosszú oldalakon át taglalt leszbikus jelenetek, és édes hármasok, köntörfalazás nélkül, nyakig elmerülve a különböző testnedvekben. És persze ne feledkezzünk meg az Amerikai Psychoban tomboló nőgyűlöletről sem, ugyanis a főhős narrációja valami olyan brutális, lekezelő, és gúnyos módon vélekedik a gyengébbik nem képviselőiről, hogy annak már egyenesen stílusa van. 

A popkulturális utalások, a Patty Winters Show egyre valószerűtlenebb témái, és a Les Misérables időszakosan feltűnő plakátjai és reklámjai csak tovább mélyítik a tényt, hogy akár márkás öltönnyel, akár koszos, húgytól bűzlő pokróccal fedjük el valós lényünket, a legalsó műanyagréteg alatt mindannyian ugyanolyan nyomorultak vagyunk. 10/10.