Paul Verhoeven fénykorában egymás után tette le az asztalra meghatározóbbnál meghatározóbb sci-fijeit. Filmjei nem tökéletesek, de elképesztően egyediek, és ábrázolásmódjuk bátor, naturális stílusú. Hogy az ilyen, értelemszerűen megismételhetetlen atmoszférával rendelkező mozgóképeket minek feldolgozni, azt nem tudom, szerintem az ilyen szintű pofátlanságra már a pénz sem elég indok. Ettől függetlenül azonban Az emlékmás 2012-es újrázása jól sikerült, bár Verhoeven egyedülálló stílusát Len Wiseman nyilvánvalóan meg sem próbálta utánozni. Idén pedig megérkezett a direktor talán legfontosabb művének, a Robotzsarunak a remakeje is. Paul Verhoeven örülhet, hogy még életben van, mert hogyha történetesen halott lenne, akkor most forogna a sírjában.

Alex Murphy ( Joel Kinnaman ) becsületes detroiti zsaru, és szerető családapa. Miután társával ( Michael K. Williams ) elég komolyan megszorongatják a város drogcsászárát, Antoine Vallont ( Patrick Garrow ), az visszavágásképpen bombát helyeztet el főhősünk autóján, ami ízzé-porrá zúzza és szaggatja Murphyt. A rendfenntartó robotok bevetését szorgalmazó milliárdos, Raymond Sellars ( Michael Keaton ) kapva kap az alkalmon, és Murphy épp maradványait géptestbe építteti, hogy ezzel megkerülje a szenátust, ami eddig csak azért szavazta le a gépek rendőrségi erőként való bevetését, mert azok nem képesek emberként gondolkodni.

A forgatókönyv legnagyobb hibája az, hogy Murphy karaktertörténetét úgy, ahogy van, hazavágja. Ugye emlékszünk még az eredeti filmre, ami részben arról szólt, hogy a gépben jóformán csak szerves tölteléket betöltő főhős nem rendelkezik döntési joggal, és önálló tudattal, a szoftvere uralkodik felette, ám ahogy halad előre a játékidő, úgy kerekedik benne felül emberi énje, elkezd emlékezni a családjára, és a nevére. Na, a remakeben Murphy viszont megmarad Murphynek, és csak hozzácsapják a robottestet. Ugyanúgy gondolkodik, döntéseket hoz, és emlékszik teljes múltjára, ahogy a baleset előtt is. Magyarán a töketlen forgatókönyvíró, Joshua Zetumer, kivette az eredeti történet talán legerősebb szálát a szkriptből ( egyszer megpróbálja mégis behozni, de ez a próbálkozás, azon túl, hogy túl későn érkezik, rövid úton még totális kudarcba is fullad ), és ami még ennél is rosszabb, az az, hogy ezt a stúdió és a producerek meg is engedték neki, ráadásul még José Padilha rendező sem vette észre, hogy ennek így semmi értelme.

És ha már Padilha. Tisztában vagyok vele, hogy a brazil direktor nagy tiszteletnek és rajongásnak örvend az Elit halálosztók franchise miatt. Én nem láttam ezeket a nagy becsben tartott műveket, viszont így is biztos vagyok benne, hogy azokat kategóriákkal jobban rendezte meg az úr, mint a Robotzsarut. A direktori munka ugyanis botrányos. Amikor azt látom, hogy az eredeti film erőteljesen hangulatfokozó, droglaboros mészárlását leredukálják vaksötétben villogó gépfegyver-torkolattüzekre, és az ezek fényében időnként felvillanó alakokra, akkor csak az tud az eszembe jutni, hogy bassza meg, ez az ember tehetségtelen. Padilha, aki elvileg akciófilmekkel hívta fel magára a figyelmet, egy darab épkézláb akciót sem képes megkomponálni a Robotzsaruban. A fináléra is csak a játékidő korábbi részének ismeretében tudjuk nagy nehezen ráfogni, hogy mérsékelten izgalmas és feszült.

Hollywoodban a pénz a cél, és a korhatár-besorolás pedig az eszköz, amit a bevétel iránti kapzsi, gusztustalan vágy szentesít. Paul Verhoeven bátor naturalizmussal fokozta az 1987-es film atmoszférájának erejét, ám a remakeben, nem hazudok, egy csepp vér sincs. Semmi, ami az eredeti mű hatását idézné. Talán a film legvégén szórnak valami permetet a betonra, de ennyi. Bátortalanság, sablonosság, unalom, és kapzsi bevételcentrikusság uralja ezt a mozgóképet. Felháborító!

A színészgárda tekintetében mondhatjuk azt, hogy az aktorok valamelyest megmentik a filmet a totális minőségbeli kudarctól. A The Killing című fantasztikus krimisorozatból ismert Joel Kinnaman alaposan benézte ezt a szerepválasztást ( csak én érzem a párhuzamot Charlie Hunnammel, aki miután ismertté és népszerűvé vált a Sons of Anarchy főhőseként, képes volt bevállalni a Tűzgyűrűt? ), de tény, hogy jól alakít, és azt a minimális szuflát, amivel a karakter szolgál, maximálisan sikerül kihoznia a figurából. Gary Oldman egyértelműen a gárda legjobbja, remekül hozza elképesztően sablonos szerepét. Michael Keaton meglepett, ugyanis hitelesen kelti életre a főgonoszt. Abbie Cornish végig nagyon szomorú, de legalább alaposan megmutatja, hogy igenis tud könnyezni a kamerák előtt. Valamiért van egy rakás totál fölösleges figura is a filmben. Jackie Earle Haley funkcióját, hogyha nagyon akarom, akkor még megértem, de hogy Jay Baruchel a nála kb. húsz évvel idősebb karakterére miért volt szükség, arról fogalmam sincs, viszont legalább lehet azon röhögni, hogy a színész hogyan próbál idősebbnek tűnni azzal, hogy a rajta történetesen nevetségesen mutató szakáll mögé bújik. És akkor ott van a vörös hajú marketinges nő, meg az orvosasszisztens, és még sorolhatnám. Persze, azért itt van egy Samuel L. Jackson is, aki a Verhoeven-film híradós bevágásait helyettesíti, és habár a társadalomkritika ezúttal minimális szintre, vagy inkább zéróra redukálódik, azért a színész szépen helyt áll, és legalább lehet rajta egy kicsit szórakozni.

Habár ütős akciójelenetek nincsenek, azért a különböző látványelemek jól néznek ki. A fekete robotzsarujelmez jól mutat, és végre az ED209-es sem olyan idiótán mozog, minta az eredetiben ( kb. csak ebben jobb a remake ). Továbbá meg kell említeni, hogy a zene sem rossz, különösen a '87-es produkció kissé áthangszerelt dallamai ütnek nagyot.

A Robotzsaru remake, azon túl, hogy fölösleges, még gyenge is. Az nyilvánvaló volt, hogy az eredeti produkció által képviselt szintet nem fogja megugrani, de hogy ennyivel alul is múlja azt, arra nem számítottam. 4,5/10.