Szegény Michael Bayt mindenki egyfolytában csak bántja. Filmjei szidalmakat, Arany málna - jelöléseket, és borzasztó kritikákat kapnak, pedig munkái nem érdemelnek ennyi szart. Igen, barátom, ne menj szemészetre, jól olvasod! Bay jó filmeket szokott csinálni. A nevével fémjelzett produkciók nem hibátlanok, de kiválóan szórakoztatnak. A szikla, az Armageddon, de még A sziget is kifejezetten jó produkciók, a Földet megmentő fúrócsapat történetét egyenesen imádom. Mindemellett a Transformers-filmeket is nagyon szeretem, kövezzetek meg, de bármelyiket megnézném hússzor egymás után, minthogy még egyszer végigszenvedjem a Tűzgyűrűt ( talán egyszer még végigfogom ). Bay idén kilépett látvány-orientált világából, hogy megrendezze a fejüket gengszterkedésre adó testépítők igaz történetét. Hjaaj...
Nagy ház, szép kocsi, boldog család, jövedelmező állás, fényes jövő. Az Amerikai Álom. Persze, ez csak keveseknek adatik meg. Számos olyan fiatal van az Újvilágban, aki nagy reményekkel vág neki az életnek, ám akárhogy küzd és szenved, izzad és vérzik, nem képes egyről a kettőre jutni. Ezt a fajta keserűséget érzi mindennapjaiban megnyilvánulni Daniel Lugo ( Mark Wahlberg ), egy felkapott floridai konditerem edzője. Maga mellé vesz kettő testépítő kollégát, Adriant ( Anthony Mackie ), és Pault ( Dwayne Johnson ), majd nekiállnak megvalósítani ördögi tervüket: Elrabolják az edzőterem milliomos kuncsaftját, Victor Kershawt ( Tony Shalhoub ), majd megpróbálják rákényszeríteni, hogy ruházza át rájuk minden vagyonát.
Az amerikai álom mára teljesen elkorcsosult képe, a tény, hogy tisztán szinte már nem is lehet sikereket elérni, jól megnyilvánul a Pain & Gain alapötletében, és ehhez remekül passzol, mármint ötlet szintjén, a fekete humor alkalmazása. Viszont a kész termékben fent említett két elem együttműködése mégsem érvényesül megfelelően. A kérdésre, hogy miért nem, nehéz helytálló választ adni, ugyanis nehéz az okokat szavakba önteni. A film nézése közben az volt az érzésem, hogy ez azért gyenge, mert csak. Végül arra jutottam, hogy Bay mégsem olyan jó rendező. Mármint akkor nem, hogyha nem állnak a rendelkezésére olyan látványos elemek, mint a Föld elpusztításával fenyegető aszteroida, az Alcatraz, vagy éppenséggel az egymást gyilkoló óriásrobotok. Amikor a puszta emberi drámát kéne ábrázolnia a direktornak, nemes egyszerűséggel falba ütközik a szakértelme, és a zsákutcából nem tudja kivágni magát. Kivétel azért akad, mint mindig, hiszen például a történetet kvázi keretbe foglaló menekülős jelenet igazán hangulatos. A lényeg viszont az, hogy az amerikai álom képének nevetséges hanyatlását nem sikerül eléggé hatásosan érzékeltetnie Baynek. És ez azért baj, mert a számtalan rajtvonalhoz állított lehetőséget egytől egyig konstatáljuk, viszont a célnál várakozva csak töredéküket látjuk befutni végül.
A forgatókönyvvel is hasonló bajok vannak, bár azért valamennyire más téren. Habár az írók jól lefektetik azokat az ötleteket, amelyeket aztán Bay nem használ ki, máshol nem járnak sikerrel. Nevesítve a karakterek terén véreznek el, ugyanis a figurák a lehető legpocsékabb módon vannak megírva. Oké vonatkoztassunk el attól, hogy valóban létezett embereket személyesítenek meg a produkcióban, mert higgyétek el, hogy úgy színezik az eredeti alapot, ahogy csak tudják. Ha sikerült elvonatkoztatni, akkor könnyen észrevehetjük, hogy egy szimpatikus karakter sincs a filmben, nemes egyszerűséggel nincs főhős. Vannak főszereplők, viszont ők egytől egyig negatív figurákat keltenek életre. Negatív figurákat, és NEM antihősöket. Az Összeomlás Fostere vérbeli antihős. A különbség az egyszerű rossz fiú, és a negatív hős között azon apróság, hogy utóbbival tudunk szimpatizálni, megértjük motivációit. És habár a Pain & Gain - ben szereplő testépítőknek is vannak céljaik, nem érezzük őket igazoltnak, hiszen egyikük sikeres edző, aki fellendítette munkahelye forgalmát, másikuk frissen szabadult a börtönből, és rátalált Jézusra, a harmadik pedig éppen élete szerelmével akad össze egyik pillanatról a másikra. Akkor meg miért kell mindezt elbaszni?! Ja, persze, igaz történet. Akkor viszont ezt a sztorit nem kellett volna adaptálni, hiszen nincs megfelelő üzenete, maximum az emberi hülyeség, amit bemutatni alapjában véve nem hülye, ellenben remek ötlet, viszont más témák színvonalas felhasználása nélkül fölösleges filmre vinni. És ahogy azt már írtam, az amerikai álom korcsulásának témája falba ütközik. Azért, hogy jót is írjak a szkriptről, megemlítem, hogy a gyakran közbeszúrt narrációk remekül működnek, tényleg hatásosak.
És habár a főszereplő figurák nincsenek jól kivitelezve papíron, az őket alakító színészek remekelnek. Mark Wahlberg fantasztikusan hozza a kissé izomagyú, beképzelt faszkalapot, de Dwayne Johnson is hatásos a drogfüggő szerepében. Mackie kissé súlytalan, Tony Shalhoub azonban lopja a showt, elképesztő alakítást produkál a színész, ahogy kissé ironikusan, indulattal telve prezentálja az elrabolt, majd megkopasztott Kershawt. A játékidő vége felé feltűnik Ed Harris is, aki szintén eléggé odateszi magát.
A Pain & Gain felsorakoztat mindent, amitől kiváló filmmé is válhatott volna, ám ezeket az elemeket, lehetőségeket kihasználni olyan szinten nem tudja, hogy az már idegesítő. A játékidő túl hosszú, a katarzis elmarad. 6,5/10.