Az amerikai álom. Sikeres karrier, szép feleség, boldog család, kedves szomszédok, gyönyörű, nagy, kertes ház egy napfényes, zöldellő kertvárosban. De mi van akkor, ha a karrier vakvágányra kerül egy tojáshéjseggű munkafelügyelő miatt, a szép feleség már hosszú évek óta egyáltalán nem kíván, a lányod gyűlöl, a szomszédok homoszexuálisok, és pszichopaták, a szépséges külváros álcája alatt pedig egy végzetes játszma kezd kibontakozni, amelynek a szereplői sem tudják, hol a helyük a sakktáblán? Erre a rendkívül hosszú kérdésre keresi a választ Sam Mendes, Oscar-díjas filmjében. A jól felépített történet végeztével azonban rá kell jönnünk a kétségbeejtő megoldásra: A békés kertvárosi életek mögött megbúvó terror képlete a mai napig megfejtésre vár, és legalább akkora rejtély, mint a halál utáni élet.
Lester ( Kevin Spacey ) pont egy ilyen kirakatéletet él, csupán önmaga szürke utánzataként jár-kel a mindennapokban. Egészen addig, míg nem találkozik lánya, Jane ( Thora Birch ) barátnőjével, Angelával ( Mena Suvari ). A férfi elhaltnak hitt szexuális ösztönei felébrednek, és beindul a vad fantáziálás. Jane eközben közel kerül az új szomszéd, a keménykezű háborús veterán ( Chris Cooper ) fiához ( Wes Bentley ). Lester felesége, Carolyn ( Annette Bening ) pedig rájön, hogy az ingatlanbizniszbeli nagy riválisánál ( Peter Gallagher ) több örömre lel, mint férjénél.
Egy beteg kertváros mindennapjai. Így lehetne egy mondatban leírni a film cselekményét. Lecsupaszítva a film tragikus dráma, de Sam Mendes rendező, és Alan Ball forgatókönyvíró mesteri húzásai inkább a való élet morbid paródiájává teszik az összképet. Ide tartozik Lester nemtörődöm narrációja, melynek keretein belül még a saját haláláról is olyan közönyösen beszél a főhős, mintha a bolti bevásárlólistát olvasná fel. A szatíra-hatást nagyon erősíti a filmzene is, mely a könnyedebb jeleneteknél drámaibb hangokon szól, ahol viszont az események a könnyezést kívánnák meg, pattogó, pergő dallamokat hallunk, és ezáltal egyáltalán nem tudjuk komolyan venni az Amerikai szépség által elénk tárt jeleneteket. Utóbbi ez esetben dicséretnek számít, hiszen a film legfontosabb üzenetét közvetíti: Az átlagember egészen addig nem foglalkozik kirakatéletének problémáival, amíg azok tragédiához nem vezetnek. De ezeknek a problémáknak a kialakulása, majd későbbi elfajulása élő rejtély, ezt a filmvégi elvarratlan szál is bizonyítja.
Spacey félelmetesen hiteles. A kezdetben örök vesztes, de később a sarkára álló, életét megreformálni vágyó családapa szilánkosra tört személyiségét maximális profizmussal varázsolja a kamerák elé. A gárda többi tagja is meglehetősen jól alakít. A lázadó Jane szerepében Birch maradandó játékot nyújt. Karaktere néha kissé eltúlzott, ekkor kevésbé valósághű a figura, de összességében megfelelően részét képezi a nagy egésznek. Mena Suvari magával ragadó, nagyon jól ráérzett a szerepre. Annette Bening előtt hasonló feladat állt ezzel a karakterrel, mint Spacey esetében, ám a karakterfejlődés a nőnél visszafelé zajlik le. Ő sikeres, magabiztos emberből válik érzelmi ronccsá. Wes Bentley az eléggé furcsa, minden jel szerint pszichopata-hajlamokkal megáldott Rickyt elborzasztó hitelességgel kelti életre. Hasonlóan nagy játékot produkál Chris Cooper is, akitől, akárcsak Ricky, a néző is fél egy kicsit.
Képi megoldások terén egy motívumról kell mindenképpen beszélni. Ezek a lángvörös rózsaszirmok, amelyek rendszeresen Lester Angelával kapcsolatos szexuális fantáziáiban bukkannak fel. Maga a rózsa a film mondanivalójának legfontosabb szimbóluma. Hiszen ha egy látszólag boldog, kertvárosi család ablakáról félrehúzod a függönyt, ugyanolyan ronda dolgokat tapasztalhatsz, mintha egy rózsát megfosztanál a szirmaitól. Lecsupaszított, kiszáradt, szánalomra méltó életeket.
