Mindenki szereti a jó szerelmes filmeket. Az a baj, hogy ez egy olyan műfaj, amelynek képviselőiről előzetes információk hiányában - meg igazság szerint amúgy is - jóformán megsaccolni is lehetetlen, hogy milyen minőséget képviselhetnek. Könnyedén beleszaladhatunk a felületes karakterekbe, a nagy mellekből álló személyiséggel rendelkező nőbe, az izmokon kívül semmi egyebet nem képviselő csávóba, az unalmas sablonokba, a gyenge szövegkönyvbe, a hiteltelenül felvezetett és tálalt happy endbe, na meg a borzasztó mennyiségű nyálba. Nagy tehát a kockázat, amikor szerelmes filmet nézünk.
Még szerencse, hogy az 500 nap nyár nem egy szerelmes film.
Tom (Joseph Gordon Levitt) hisz az igaz szerelemben. Fiatalabb korában építész akart lenni, végül azonban mégis egy képeslaptervező cégnél kötött ki. Nem rossz a munkájában, de mégis valami többre vágyik. Elsősorban egy nőre, akit szerethet, és aki viszont szereti. Így telnek szürke és kicsit sem maradandó mindennapjai, amikor főnöke új asszisztenst kap. Summer (Zooey Deschanel) nem hisz az igaz szerelemben. Semmilyen szerelemben nem hisz, így amikor Tommal közelebb kerülnek egymáshoz, leszögezi, hogy nem szeretne párkapcsolatba bonyolódni. Az érzelmi egyensúlyra vágyó férfi viszont idővel megelégeli a mélység nélküli randizgatást, csókolózást és zuhany alatti szexet. Most már többet akar. És így zajlik a huzavona nem kevesebb, mint ötszáz napon át.
A film remekül megírt, szórakoztató és hangulatos narrációja már a játékidő legelején leszögezi, hogy noha egy fiú és egy lány kapcsolatának bonyolódását fogjuk látni, ez nem egy szerelmi történet. És valóban jó ötlet ezt a fontos vonást kiemelni, mert így a nézőnek lehetősége nyílik említett információt elraktározni magában, hogy a későbbiekben képes legyen a lényegre figyelni. Arra, ami az 500 nap nyarat igazán zseniálissá teszi. Mert ez a produkció tényleg nem a szerelemről szól. Helyette egy se vele-se nélküle kapcsolat kontextusában mutatja be a huszonegyedik század rohamos tempóban átalakuló társadalmát alkotó jellegzetes embertípusokat. Célja nem az, hogy elmeséljen egy újabb, jól ismert panelekből álló love storyt, hanem az, hogy korképet alkosson világunkról annak minden problémájával és szépségével együtt.
Itt van a fiú, aki egyelőre keresi helyét a világban, bár azt tudja magáról, hogy tehetséges, és a játékidő során az is kiderül, hogy embertársai átlagához képest érettebb világlátással rendelkezik. Hiába rohan szüntelen és egyre gyorsabban körülötte a világ, hiába vesznek el a régi értékek, hisz a szerelem egyetemes eszméjében, a klasszikus nukleáris családmodell továbbra is jelen lévő létjogosultságában (annak ellenére hogy a film elején kijelentik munkahelyén, hogy a nukleáris családok kora leáldozott). És itt van a lány, aki a modern világ falai között leginkább a pillanatot szeretné élvezni, megbecsülni spontán szándékait, azt csinálni, amihez éppen kedve szottyan. Egy huszonegyedik századi nő, aki nem is számol a komoly kapcsolat lehetőségével, mert személyisége legalapvetőbbnek vélt vonása a függetlenség, és ennek megőrzése.
És tényleg, ez nem egy szerelmes film, de mivel egy kapcsolat köntösében tárgyalja üzenetét, muszáj megpróbálkoznia a szerelem és a boldogság definiálásával. Marc Webb rendező ezt a vonalat elképesztően ütős szerzői hangvétellel tálalja. Jelenetkoreográfiái nyugodtan minősíthetők mérföldkőnek az amerikai dramedy műfajában. Nem annyira szatirikus, inkább a fiatal emberek gondolkodásmódját ízlésesen és okosan parodizáló képsorokat komponál, jelenetei sorába pedig egészen letaglózóan kreatív ötleteket illeszt be. Így láthatjuk a film két pontján ugyanazt a montázst egymásnak ellentmondó monológokkal támogatva, megcsodálhatjuk az első szex utáni örömöt prezentáló, rendkívül hangulatos táncjelenetet, és eltáthatjuk szánkat a várakozásokat a valósággal összehasonlító, Regina Spektor gyönyörű Hero-jával aláfestett, egészen mesteri filmművészetet prezentáló osztott képernyő nézése közben. Mindeközben Webb úgy ugrál az ötszáz napos időkeret kronológiájában előre-hátra és összevissza, hogy azt Christopher Nolan Memento-ja is lazán megirigyelné.
El kell jutnunk a mű végére ahhoz, hogy rájöjjünk, miről is szólt ez az egész. Embertípusokat láttunk kielemezve, a modern kori, viszontagságos szerelemfogalmat különlegesen összefoglalva. Ezáltal pedig eljutottunk ahhoz a konklúzióhoz, amelynek megteremtése kezdettől fogva a készítők szándékát képezte. Párban, de ellentétes irányban lezajló karakterfejlődések kiteljesítésére fut ki az összkép. Ellentmondásos, feszültséggel és konfliktussal teli kapcsolatuk radikális önismeretei hasznot hoz főhőseink számára. Tom, az érzelmileg eddig is határozott, és részben ebből kifolyólag elkényelmesedett fiatal férfi ráébred arra, hogy nem tékozolhatja el tehetségét, tovább kell lépnie, személyisége kiteljesítésre, karrierje továbblépésre vágyik. Summer, a lány, aki korábban függetlenségi vágy mögé bújva próbálta leplezni lelki instabilitását és határozatlanságát. Most azonban rájön, hogy az elköteleződés és a kompromisszum, ha jókor, jó helyzetben, a megfelelő ember kedvéért történik, jelentős mértékben előremozdíthatja saját jellemének fejlődését. Nem, Tom és Summer nem lettek egymásnak teremtve. De sorsuk nem véletlenül sodorta őket egy irodába. Tanulniuk kellett. Egymástól. Kapcsolatukból. Azért, hogy egy teljesebb, boldogabb életet élhessenek, miután elérték a valódi felnőttkort.
Az 500 nap nyár jó eséllyel nem ütne ekkorát, hogyha a casting a véglegesnél gyengébben sikerül. Szerencsére Marc Webb nagyszerű színészekkel dolgozhatott, olyanokkal, akik mintha ezen szerepek kedvéért lettek volna kitalálva. Joseph Gordon-Levitt ekkor még nem volt világhírű. Az Eredet és A sötét lovag: Felemelkedés előtt járunk, de bizony ez a mű jó eséllyel fontos ugródeszka volt a fiatal tehetség pályájában. Nem is csoda, hiszen olyan szimpatikus természetességgel és enyhe, laza humorral kelti életre a főhőst, amire legrosszabb esetben is elégedett csettintés a nézői reakció. Zooey Deschanel pedig tökéletes partnerként van jelen. A bájos színésznő remek érzékkel, ügyes karakterábrázolással festi fel Summer viszontagságos belső világát, és a szilárd modernitást, amivel a nő ezt környezete elől igyekszik eltitkolni.
Kéz a kézben száguldanak tehát főszereplőink a sokatmondó végkifejlet felé, amely teljessé teszi ezt a nagyszerű filmélményt, és lebontja azt a rózsaszín ködtakarót, amit a nyugati világ képeslapipara és a nyálpop mindenáron valóságosnak akar ábrázolni, ezzel keserítve meg az átlagemberek életét. Az 500 nap nyár ugyanis csodálatos alkotás, ami nem csupán mezei módon élvezetes dramedy, hanem az újévezredi amerikai film egyik fontos mérföldköve is. Marc Webb rendkívül egyedi direktori stílusa, a különlegesen emberközeli karakterek, valamint a fantasztikusan sokrétű, de végig egyértelmű céllal rendelkező, intelligens cselekményvezetés mind ezt sugallják. 10/10.
Ha tetszett a poszt, like-old a blog Facebook-oldalát! Köszönöm!
