A sorozatok aranykorát éljük. Sokan vannak, akik már saját szériafogyasztásuk rendszerét is csak naplózás útján képesek követni. Mikor is jön az új rész? Akkor ez az évad most véget ért? És mikor indul a következő? Egyesek már odáig merészkednek, hogy a darálások köré szervezik életüket. Azért az egyensúlyt illik fenntartani, de tény, hogy a feladat nehéz, hiszen jobbnál jobb show-k várnak arra, hogy megismerkedjünk velük. Manapság már egyértelműen beszélhetünk a bőség zavaráról. Választanunk kell. Mert nem tudunk mindent nézni egyszerre. Nincs rá időnk. Egyéb életterületeink érdekében időgazdálkodásunkat újra kell szerveznünk, és meg kell békélnünk a gondolattal, hogy nagy eséllyel kimagaslóan minőségi alkotások kerülik el figyelmünket. A Black Mirror például kifejezetten alul hype-olt sorozat a nagy nevekhez képest, pedig kiemelt figyelmet érdemelne.

A Black Mirror nem csak azt bizonyítja be, hogy a modern kori informatikai forradalom számos megtárgyalni való, kockázatos területet teremt, hanem azt is, hogy az antológia műfaja kiváló eszköz lehet a kezünkben, ha túl sok mondanivalónk van. Üzenetünket így fejezetekre bonthatjuk, és máris nincs szükség arra, hogy minden közlendőnket egyetlen történetbe sűrítsük bele.

Az első évad mindössze három epizódból épül fel. Az egyes részek minden szempontból elkülönülnek egymástól, kivéve egy aspektust. Önálló, elkezdett és lezárt történetekben, más-más karakterekkel, színészekkel és kontextusrajzokkal beszélnek a szegmensek rohamosan fejlődő és digitalizálódó életterünkről, mindennek negatív oldaláról.

The National Anthem

A technopesszimista sorozat első részében máris rendkívül kényes, szövevényes témához nyúlnak a készítők. A The National Anthem című fejezet aktualitásérzetet kelt, hiszen azt mutatja be, hogy a bűnszervezetek, a terroristacsoportok, vagy akár az egyszerű őrültek egy kis hozzáértéssel mennyire hatékonyan tudják felhasználni, irányítani a közösségi médiát és ezáltal a néphatalmat céljaik elérése, akár egy egész ország megbénítása érdekében.

A hercegnőt elrabolják, majd hamarosan feltöltenek a Youtube-re egy videót. A felvételen a nő könnyek között olvassa fel fogva tartója követeléseit. Az instrukciók szerint a miniszterelnöknek élő adásban kell szexuális interakcióba lépnie egy disznóval, máskülönben a hercegnő meghal.

A felkavaró és részben megbotránkoztatónak is nevezhető témaválasztással a kifejezetten erős nyitóepizód rávilágít arra, hogy a tradicionalista elveken működő társadalmi és politikai berendezkedések nagymértékben ki vannak szolgáltatva a tweetelt és posztolt népakaratnak. Az embereknek kenyér kell és cirkusz, bár ebben az esetben inkább szenvedés és perverz szex. Mert senki sem szent, hiába tettetik néhányan, hogy márpedig ők nem akarják látni a rendhagyó showműsort. A többiekkel együtt azért ők is a tévéképernyőre tapadva várják, hogy kiderüljön, a miniszterelnök vajon belemegy-e a dologba.  

A The National Anthem történetének hullámain politikai játszma, egyfajta rögtönzött kampányalkotási tendencia valósul meg, hiszen nem csak egy nemzeti szimbólumként érvényesülő személy élete, hanem az ország politikai vezetésének talpon maradása is a tétek közé kerül a különösen hiteles, ijesztően valóságos narratívában, amelynek eseményei lazán megtörténhetnének. Akár már holnap.  

Fifteen Million Merits

Azt gondolhatnánk, hogy a rendkívül felzaklató nyitórész után kicsi visszavesznek a készítők, és hagyják megpihenni a nézői lelket. Na meg a nagy... Nem, a második epizód még merészebb, még erőteljesebb és sokkalta komplexebb, mint a miniszterelnök kálváriája volt.

Valamikor a nem túl távoli jövőben járhatunk. A társadalom rendkívül különleges, rémisztően furcsa rendszerben éli mindennapjait. A szociális rétegezettségi szisztéma leképezése kiválóan működik. A magasan ülő döntéshozók - ki tudja, hogyan szerezték pozíciójukat - sztárjelölteket válogatnak ki különböző, unintelligens, népbutító szórakoztató csatornáik tartalmának bővítéséhez a közemberek közül, akik amúgy nap nap után egy nyomasztó teremben hajtják a szobabiciklit, ezzel termelve maguknak digitális fizetőeszközt, úgynevezett meritet. Akik pedig túl gyengék, nem elég fittek, takaríthatnak a többiek után, miközben megvető tekintetek sora kíséri minden mozdulatukat.

Ebben a felkavaró berendezkedésben kizárólag a fizikai munka számít. Szellemi energiákra nincs szükség, csupán arra, hogy birkák módjára terelt, kicsinyke kockaszobákban élő emberek tekerjék a gépeket és értelmetlen, hányingerkeltően gusztustalan műsorokat bámuljanak. És mindeközben mindenért fizetni kell. Azt ugyan nem tudjuk meg, hogy a gazdasági rendszer mi alapján épül fel, hogy az emberiség miért kényszerült a vélhetően földalatti létesítményben való életvitelre, és hogy mi a hatalom hosszútávú célja, de ez nem is lényeg. Nem az, mert a cselekmény a karakterdrámára fókuszál. Egy fiatal srácra, aki szerelmes lesz egy olyan világban, ahol a szerelem érzelmei már legalább annyira kiüresedtek tartalmilag, mint a médiacsatornák programjai.

Ebből a szálból végül erőteljes katarzis formálódik. Ítéletmondás egy olyan társadalom felett, aminek mindennapi élete eggyé vált a kereskedelmi médiával. Az emberek gyakorlatilag szimbiózisban működnek a szórakoztató műsorokkal és a pornóval, miközben egy tudatlanságukat kihasználó, kínosan napjaink hasonszőrű televíziós versenyeire emlékeztető tehetségkutató megnyeréséről álmodoznak, és az egyetlen, aki ezt látja, végül szintén beáll a sorba. És eladja társadalomkritikáját a médiának, beállva a fogaskerekek közé, ezzel állítva emléket a régi korok divatrapperjeinek és műrockereinek.

The Entire History of You

Hogy is volt? Mi történt? Mit is mondtam? Biztos, hogy így történt? Emlékezetünk hajlamos megviccelni bennünket. Elhitetni bizonyos dolgokat, amik nem valósak, és persze ott van a felejtés jelensége, ami néha a legrosszabbkor jön, és bizony kifejezetten zavaró tud lenni.

De mi lenne, ha lehetőségünk nyílna egy forradalmi technológia segítségével rögzíteni mindent, amit látunk. A több évtizednyi adat tárolására alkalmas mikroszerkezetek elsimítják az előbbiekben megfogalmazott, konfliktusindításra alkalmas mozzanatok hullámait. De biztos, hogy ez jó? Hogy akármikor visszanézhetjük életünk eseményeit, ezzel fokozva a túlgondolás lehetőségét, így még nagyobb szorongást teremtve magunkban?

Nem, egyáltalán nem jó. Ebben a különleges szegmensben a múltba révedő emberről szól a fáma. Az emberről, aki csak és kizárólag azzal foglalkozik, ami már megtörtént, elmúlt. Eközben elfelejti megélni jelenét, és építeni jövőjét. Az egyik legmegrázóbb jelenetben a főszereplő házaspár szex közben egy korábbi, jól sikerült aktus emlékeit streameli, így lealacsonyítva a legintimebb, legszemélyesebb emberek közötti fizikai kapcsolatfajtát az egyszerű maszturbáció szintjére.

A kamaradráma jellegű felépítéssel bíró történetben fontos szerep jut a párbeszédeknek, amelyek szőnyeg alá söpört vétkekhez és súlyos párkapcsolati válsághoz vezetnek. Mert nem lehet szőnyeg alá söpörni semmit, amikor az emberek fejében saját, személyre szabott videómegosztó rendszer működik. Az epizód konklúziójában rendkívül merész állítást tesz. Azt mondja, hogy alapvető természetünkből fakadóan nem vagyunk képesek elviselni a teljes igazságot. Képlékeny memóriánk a feledés útján megkönnyítheti mindennapjainkat, hiszen életünk túl rövid ahhoz, hogy tönkretegyük a hibák vállalásával, a rossz dolgokkal való szembenézéssel. Az ember sokkal boldogabb, ha homokba dughatja a fejét, és váltig állíthatja, hogy minden rendben. Mert ezt el is hiszik neki, ha nem lehet emlékei visszajátszásával bebizonyítani, hogy nem így van. Hogy semmi sincs rendben.

A Black Mirror első évada még érezhetően kereste a megfelelő hangot és stílusvilágot, de még ebben a kontextusban is rendkívül érdekes gondolatokat és témaköröket vetett fel, amelyek tálalását merész szintre lőtte be, és nem bukott el. 8,5/10. 

Ha tetszett a poszt, like-old a blog Facebook-oldalát! Köszönöm!