Te magyar vagy. Én is magyar vagyok. Mindannyian magyarok vagyunk. Kivéve, akik nem. De vajon tudjuk, vagy csak érezzük, hogy mit jelent magyarnak lenni? Lehet, hogy nem is tudjuk és nem is érezzük, egyszerűen csak tényként, amolyan megszokásként kezeljük. Mert hiszen miben rejlik az igazi magyarság. Tán versekben? Dalokban? Híres történelmi alakok és események ismeretében? Az Alkotmányban? A politikában? Vagy lehet, hogy ezek csak kisebb részletei nemzeti identitásunknak. Fontos, de nem a legfontosabb dolgok. Talán a lényegről megfeledkezünk. Arról a valamiről, amit sokan annyira természetesnek veszünk, hogy elfelejtjük, alapjaiban határozza meg azt, hogy hol van az otthonunk.
Hogy mit nevezünk hazánknak.
Wilson (Dr. Cake-Baly Marcelo) középkorú férfi. Afrikából érkezett Magyarországra. Egy meg nem nevezett harmadik világbeli országból, ahol mindennapos a barbárság, a kín és a halál. Egy helyről, amit nem volt képes többé hazájaként számon tartani. Egy helyről, ahol véres háború dúl. Wilson keményen küzd a magyar állampolgárság megszerzéséért, de a vizsga piszkosul nehéznek bizonyul. Gyönyörűen elszavalja a Szózat első versszakát, de ez nem elég. A komplex alkotmányjogi kérdésekkel meggyűlik a baja. Így hát megbukik, ám nem adja fel. Mielőtt nap mint nap felvenné műszakját áruházi biztonsági őrként, becsületes munkavállalóként, korrepetálásra megy a vele hasonló korú Marihoz (Máhr Ágnes). Miközben kettőjük viszonya egyre szorosabbá válik, Wilson saját belső jóságának engedelmeskedve kénytelen szállást és biztonságot nyújtani a gyermeket váró illegális iráni bevándorlónak, Shirinnek (Arghavan Shekari).
Vranik Roland filmje a játékidő első felében a magyar állampolgárrá válás procedúrájának irrealitását, a vizsga kegyetlen nehézségi szintjét helyezi fókuszba. Több, szerencsére nem lehangolóan, hanem ízléses komikummal előadott jelenet prezentálja, hogy a hivatalos úton a döntéshozók olyan információk ismeretét várják el a reményteli jelentkezőktől, amelyeknek jelentős részét a születésük óta magyarként, Magyarországon élő és dolgozó emberek sem tudják. Miért kérjük számon Wilsontól és sorstársaitól az Alkotmány tüzetes ismeretét, a fecskemadár magyarországi eredetének feltárását, valamint követeljük azt, hogy pontosan ismerje a bonyolult nyelvi szabályokat? Hiszen a magyar gyerekek nagy része olvasni sem tud rendesen, akik pedig képesek megírni egy kurva esszét tíz helyesírási hiba alatt, olyan ritkák, mint a fehér holló. És ők magyarok, mindig is azok voltak. Mari is, aki már benne jár a korban, mégsem volt még csak fogalma sem róla, hogy a fecske nálunk őshonos. Milyen jogon? És mi a válasz? Vállrándítás és niggerezéssel vegyes dühkitörések sorozata. Mert sokkal egyszerűbb bántani azt, akit csoportkohéziónk törvényei kívülállóként határoznak meg, mint beismerni, hogy a rendszer hibásan működik.
Tekintettel a közelmúlt eseményeire, Az állampolgár érzékeny pontra tapint. Történetét komoly áthallásba helyezi a bevándorlókrízissel, ami jó ideig erős negatív érzésekkel és félelemmel töltötte el a kelet-európai embereket. Lehet, hogy ezért lesznek olyanok, akikből ez a film ellenérzéseket fog kiváltani (velük persze nem szívesen ülnék le sörözni), de remélhetőleg a többség inkább elgondolkodik. Mert Az állampolgár zseniálisan, de nem túlzásba víve mutatja be a magyar ember sztereotípiáit, valamint azt a gondolkodásmódot és a beszédstílust, amire könnyedén ráismerhetünk, hiszen nap mint nap halljuk szomszédoktól, barátoktól, akár családtagoktól, vagy egyenesen a saját szánkból. De a kisembernek rá kell jönnie, hogy nem minden arab és perzsa terrorista, és nem minden fekete buta paraszt, hiába önti ezt a kegyetlen hazugságot ránk a média és a közvéleménybe vegyülő erős hangok.
Az állampolgár mindezen túl sokat foglalkozik a társadalmi integrációval, ami nem is csoda, hiszen a hivatalos, papírral rendelkező magyar emberré válás folyamata tulajdonképpen pontosan erről szól. Befogadunk magunk közé olyan férfiakat és nőket, akik nem itt születtek, akik nem a mi oktatási rendszereinkben szocializálódtak, akik eddig nem ehhez a világhoz voltak szokva. De biztos, hogy helyesen csináljuk? Biztos jó módszer az, hogy rájuk erőltetjük saját történelmünk, nagy költőink és zeneszerzőink műveit, ahelyett, hogy megismernénk az ő kultúrájukat, saját művészeiket és példaképeiket, majd hagynánk, hogy ők maguk válasszák meg új kedvenceiket az általunk kínált repertoárból? Hiszen Wilson megtanulta a Szózatot, mert úgy gondolja, nagyon szép és igaz, de nem biztos, hogy nem magyar születésű emberként tud hősként tekinteni Szent Istvánra, akinek elrettentő lépései a saját szülőföldjén tapasztalt kegyetlenségekre emlékeztetik. Ugyanakkor mosolyogva mutatja országa egyik egzotikus zeneművét Marinak, cserébe azért, hogy a nő előzőleg megismertette őt Bartók Béla zsenijével. Ez tehát a lényeg. Úgy kell lebonyolítani a társadalmi integrációt, hogy mire a jelentkezők megkapják az állampolgárságot, ne legyen hányingerük bármitől, ami hungarikum, mert a döntéshozók foggal-körömmel azon voltak, hogy letuszkolják ezen információkat a torkukon. Hagyni kell, hogy belátásuk szerint ismerjék meg kultúránkat, de nyilván támasztani kell bizonyos elvárásokat. Na de nem olyanokat, amelyek még a magyar diákok érettségi tételsoraiból is hiányoznak, mert olyan rohadt nehezek és bonyolultak.
Persze figyeljünk oda a hozzánk vándorló, nálunk letelepedni kívánó emberekre. De ne feledkezzünk meg saját honfitársainkról sem! Az állampolgár a játékidő második felében erről is értekezik, sőt, kifejezetten előtérbe helyezi az említett témakört. Mindent meg kell tenni azért, hogy a megfelelő szűrések és vizsgák után az új állampolgárok integrálódni tudjanak, de nem szabad sorsára hagyni a magyar születésű magyarokat, akik nagy számban alszanak az utcán padokon, melegednek az aluljárókban vagy sínylődnek mindennek a határán, mély szegénységben. Ezt a jelenségegyüttest a mű egy jól felépített szerelmi szálon keresztül vesézi ki, ami az egyszerűbb narratíva és az érthetőség kedvéért az egyén szintjén, individuálisan elemzi a tényezőket, de minden, ami elhangzik és történik, nyugodt szívvel leképezhető a társadalom egészére.
Természetesen a határok által szétszabdalt bolygó krízisei fajunk történetének kezdetéig nyúlnak vissza, így a világfa gyökerében rejlő problémákat gyakorlatilag lehetetlen megoldani, az innen eredeztethető gondokat és bajokat nem lehet felszámolni. Ezt Shirin karaktere és sorsa bizonyítja. Van az a helyzet, amikor minden ártatlanság és könyörgés ellenére a törvényi béklyók egyszerűen nem engednek szorításukból. Egyszerűen azért, mert így alakult ki az emberiség globális rendszere. Mindannyian ugyanahhoz a fajhoz tartozunk, de ősidők óta hagyjuk, hogy istenek, vallások, vezetők, kormányok és szónokok megosszanak bennünket, és így adjuk el lelkünket a naiv ostobaságnak, hogy megteremtsük ezzel a töméntelen szenvedést, amelynek főszereplői sok ezer mérföldre haldokló anyák és gyermekeik. Kibaszottul gyönyörű, erre kell büszkének lenni...
Szóval mitől vagyunk magyarok? Tudod már a választ? Lehet, hogy nem, de Vranik Roland remek filmdrámája megmondja neked. A versek nagyon szépek, a dalokat jó énekelni és Dózsa Györgyöt meg Hunyadi Mátyást térben-időben elhelyezni persze igencsak illik. De ezek csupán a nemzeti identitás kisebb részét alkotják. Hazánk nem azért otthon, mert feltudjuk mondani kívülről a történelemkönyveket és a verses köteteket. Mert nem tudjuk. Azért otthon ez a föld, és azért a mi hazánk, mert itt vannak azok az emberek, akiket szeretünk, akikhez kötődünk. Az otthon falait a történelem építi fel, de a melegét a család, a barátok, a gyermekek teremtik meg. És ha ők nincsenek, hogy a hazát otthonná varázsolják... akkor már szinte mindegy is hogy hol vagyunk, és hogy merre megyünk. 9/10.
Ha tetszett a poszt, like-old a blog Facebook-oldalát! Köszönöm!