Körbenézünk, és elborzadunk. Nem értjük, mi lett a világból. Keressük a lyukat, ami elnyelte a valódi embereket. Régen tudtuk. Értettük, hogy mi a jó, és mi a rossz. Hogy hol van a helyünk ezen a földön. Nem? Nem. A helyzet soha nem volt ennyire könnyen átlátható, ilyen egyszerűen megfogalmazható módon egydimenziós. De léteztek egyetemes értékek, amelyeket úgy-ahogy mindenki becsült. A tradicionalista-konzervatív középkorú és idős társadalmi rétegek ezek eltűnését hiányolják. Persze, túlzottan kisarkítják saját világképüket, mert az a frázis, miszerint régen minden jobb volt, a legnagyobb baromság, amit csak össze lehet hordani. Viszont abban igazuk van, hogy a fontos, egymás megítélésében létszükségletű sarokpontok lemorzsolódtak a 21. században tért hódító infokommunikációs forradalom nyomán. A férfiasság eszménye, a női önbecsülés, a kölcsönös tisztelet és a mások kemény munkájának értékelése mind ott sorakoznak a szennyvízelvezető hálózat bejáratánál, a feledés bűzös mocsarába sodródásra készen, miközben tombol és megállíthatatlanul tért hódít a tömegkultúra és világlátás hülyeség-ágazata.

Joe (Luke Wilson) egyszerű figura. Nem buta, szimplán csak átlagos. A katonai testület legátlagosabb tagja, mármint a felmérések szerint. Épp ezért őt választják ki a hadsereg legújabb, hibernációs kísérletének alanyaként. A másik résztvevő a civil szféra képviselője, egy prostituált, Rita (Maya Rudolph). A terv szerint egy évvel az altatási procedúra megkezdése után kellene felébredniük, bizonyítva, hogy a technológia működik. Az események szerencsétlen alakulása folytán azonban mindenki megfeledkezik a kísérletről, így nincs, aki felébresztené hőseinket a határidő lejártakor. Így alszanak békésen ötszáz esztendőn át. A hibernációs kamra kétségtelenül működik, ugyanis Joe teljesen egészségesen mászik ki belőle 2505-ben. Ő egészséges, világának jövőképe, pontosabban most már jelene azonban menthetetlenül betegnek tűnik.

A történet a nézőt kissé lealacsonyító egyszerűséggel operáló, így eléggé feleslegesnek tetsző narrációja felvázolja nekünk, hogy mi vezetett a Hülyék paradicsomában látható, szomorú, elbutult jövőképhez. Míg az értelmes, intelligens emberek megfontoltan álltak a gyerekneveléshez és csak akkor alapítottak családot, amikor úgy érezték, minden körülmény megfelelően összeállt hozzá, addig az ostobák egyszerűen csak lusták voltak óvszert húzni, így ontva magukból a hasonlóan együgyű utódokat.

Ez nyilván meglehetősen kisarkított kép, amolyan sztereotípia. Persze, mint a legtöbb sztereotípiának, ennek is meglehet az alapja. Egy megfontolt, felelősségteljes ember is csinálhat akaratlanul gyereket, ahogy egy, az élet fajsúlyát felfogni képtelen gyökér is alkalmazhat fogamzásgátlási módszereket. Ahogy az átlagember érezheti, amikor körbekémlel a világban, úgy a forgatókönyv is arra hajlik, hogy előbbi esetek tényleg abszolút kisebbséget képeznek. Ha belegondolunk, a produkció problémafelvetése kifejezetten bátor, hiszen kendőzetlenül kritizálja azt az olajos gyors kaján hízott és tömegmédia által elbutított nyugati civilizációs rendszert, ami egyre nagyobb károkat okoz a mindennapi társadalmi légkörben.

Mert, ahogy a Hülyék paradicsoma rámutat a maga túlzottan végletes, nem igazán rétegzett módján, egyre inkább az intelligencia kínosnak címkézése felé hajlik a norma. Jövőképünkben már azt is lebuzizzák, aki nagy nehezen kiolvas egy mondatot, úgy-ahogy hibátlanul. És közben mindenfelé áll a szemét. Nem is antiutópiáról van szó, hiszen nem létezik elnyomó hatalom vagy komolyabb manipulációs metódus. A nép egyszerűen elfogadta saját szellemi bukásának tényét, és ráfeküdt mindarra, aminek az egykori ősök tán hódoltak, de amiről ugyanakkor jól tudták, hogy nem jó, hanem egyenesen káros. Így a visszafordíthatatlan folyamat eredményeképpen 2505-re csupán háromféle szolgáltatás marad talpon, kiszolgálva a primitív kisemberi ostobaság mindennemű melegágyát. A műanyag étel, a szex és erotika, valamint a lealjasult, minimális értéket sem képviselő mozgóképes média. 

A korábban említett kisarkítottság mellett a túlzott leegyszerűsítés az alkotás legkomolyabb problémája, hiszen ez volna azon elem, ami ellehetetleníti a Hülyék paradicsomát attól, hogy igazán erőteljes társadalomkritikus komédiává váljon. A személyi szintű konfliktus beindítása eléggé esetlen, hiszen nemes egyszerűséggel hihetetlen, sőt, valósággal ostobaság az a feltevés, hogy egy forradalmi katonai kísérletről csak úgy elfeledkeznek mindössze egyetlen esztendő alatt. Az ábrázolt jövőkép továbbá csak az egyszerű és könnyen ábrázolható panelekből felépített Egyesült Államokat mutatja be, és nemigen ejt szót 2505 globális társadalmi helyzetéről. Mi a helyzet Európával? Ázsiával? Hogy áll a bolygó többi országa? Lehet, hogy a film ezzel pont egy teljes és globális összeomlásra akar utalni, de akkor érthetetlen, hogy miért rendelkezik az ország külügyminiszterrel. Lehet, hogy tényleg ennyire hülyék.

Merthogy ebben a világban valóban nagyon ostobák az emberek, olyannyira, hogy vonalkódos, sorszámozott termékekként kell számon tartani őket, hiszen már a csuklójukat megjelölő, mesterséges intelligenciának a közelében sem mozgó, primitív gépek is okosabbak náluk. Az utólag, nagy pánikot követően vonalkódolt Joe-t egy félreértés következtében valódi neve helyett Nem Biztos (Not Sure) megnevezéssel dokumentálja a rendszer. Így állít a film emléket a gyönyörű ívben kiteljesedő, teljes pompájában parádézó emberi bizonytalanságnak. Hiszen milyen jövő az, amelyben a legokosabb élő ember sem biztos saját magában és abban, hogy mihez is kéne kezdenie? Az már csak hab a tortán, hogy Joe eredetileg ugye nem is ebbe a korba született.

Ezen a vonalon továbbhaladva felmerül egy másik kérdés is. Vajon szerencsés-e legokosabbnak lenni egy buta világban? A forgatókönyv amúgy rendkívül ügyes abból a szempontból, hogy valóban hitelesen ábrázol minden jövőpolgárt sík idiótának annak érdekében, hogy Joe és Rita erőteljes kontraszttal lógjanak ki közülük. Nem könnyű írói feladat a teljes alpáriság szintjére süllyedni. De ha már így alakult, akkor Joe-ra hárul a feladat, hogy megoldja Amerika problémáit, amelyek már-már elviselhetetlenül fárasztó butaságokból fakadnak. Az ostoba gondolati világ által produkált csak azért is meg nem értés persze parádézik, a főhős pedig bíróság elé, majd életveszélybe kerül, ezzel állítva sajnálatos módon túlságosan elviccelt emléket a történelem meg nem becsült nagy koponyáinak.

2505 Amerikájában hegyekben áll a szemét, mert már hosszú ideje mindenki lusta eltakarítani. A helyszínrajz egészen szép látvány kíséretében manifesztálódik. A parodisztikusan eltúlzott városkép a dróttal összefogott felhőkarcolókkal és a szennylavina komoly kockázatával a maga tragikus módján kifejezetten szép. Ugyanakkor viszont a CGI-t kár volt ennyire előtérbe helyezni a fináléban, mert eléggé rosszul néz ki.

A Hülyék paradicsoma érdekes, megtárgyalásra kiemelkedően alkalmas gondolatokat vet fel, viszont ezeket nem a szükséges mélységgel tálalja, hanem sokkalta egyszerűbben, primitívebben. Mintha elfogadná azt a vígjáték-sztereotípiát, mely szerint egy minőségi komédiának nem szabad túlságosan komolyan értekeznie a társadalmi problémákról, mert akkor a közönség hajlamos elhagyni a mozitermet. Így bizonyos szempontból a produkció azon tendencia egyik képviselőjévé válik, amit történetével kritizálni igyekszik. 6,5/10.

Ha tetszett a poszt, like-old a blog Facebook-oldalát! Köszönöm!