Imádjuk a régi idők akcióhőseit. Az egyszemélyes hadseregeket, akik mindig meglelték a módot arra, hogy különösebb segítség vagy szövetségesek nélkül miszlikbe aprítsák az ellent, általában olyan általános értékek védelmében, mint a család vagy a hazaszeretet. Schwarzi a Kommandóban nem ismert lehetetlent, ahogy Sly Rambója is gyilkológépként működött a vietnami borzalom súlya alatt. Legyőzhetetlennek tetsző, félisteni alakok voltak ők, akikre ma is szívesen emlékezünk egy-egy újranézés alkalmával. Ám aktualitásuk már leáldozott. Már elég régen.
Kb. akkor, amikor Bruce Willis belépett a Nakatomi toronyházba, rágyújtott egy cigire, aztán elkezdett vérezni.
Karácsony este van. Ünnepelnek a Nakatomi toronyházban, hiszen a vállalat történetének legjövedelmezőbb szezonját teljesítette. A partira a kissé züllött kisugárzással bíró New York-i zsaru, John McClane (Bruce Willis) is hivatalos. Számára különösen fontos ez az este, hiszen rendeznie kell végre a dolgokat feleségével (Bonnie Bedelia), meg kell mentenie házasságát. A gond az, hogy éppen csak megérkezik, amikor ráront az ünneplőkre egy csapat német terrorista, élükön a kegyetlen és elszánt Hans Gruberrel (Alan Rickman). John éppen a mellékhelyiségben tartózkodik, így sikerül kiszöknie a lépcsőházba. Nem ő kérte, de a helyzet úgy hozza, hogy minden leleményességét latba véve a rémült túszok megmentőjévé kell válnia.
Az a helyzet, hogy a néző megszokta, hogy az akciófilm hősei, ha néha kicsit gyötrődnek is, nemigen véreznek, nem szereznek súlyos sérüléseket, túlélésük, győzedelmeskedésük nem válik igazi, számottevő kockázat tárgyává. John McClane azonban más. Új hús a műfaj palettáján, de talán nem is azért vérzik, sérül meg és néz ki a film végére úgy, mint egy rakás szar, mert ő egy új típusú hős. Inkább azért, mert nem is hős. Valóban, már az expozíció során megfigyelhető, nem utolsósorban Willis remek arcjátékának köszönhetően, hogy ez a fickó kissé már belefáradt az életbe, habár nem mondható túl korosnak. Zavarja, hogy nem jönnek össze a dolgok, kiakad azon, hogy felesége leánykori nevét használja és már meg sem próbálja elmagyarázni környezetének, hogy miért nem tudja olyan könnyen otthagyni New York városát és bilincsbe verendő szemétládáit.
Nem, John McClane nem hős, inkább csak egy átlagos figura, akinek igazság szerint már kurvára elege van. Úgy nagyjából mindenből. Na most erre a nagyszerűen fosízű tortára csak poshadt hab a piperkőc Hans Gruber és csapata. McClane számára ez az utolsó csepp a pohárban. Komolyan? Ideutazik, még a rettegett repülőre is hajlandó felszállni, hogy a családjával legyen végre, és ezt kapja cserébe? És ez adja a Die Hard igazi esszenciáját. Az, hogy ez a jó erőben lévő, de nem különösebben kigyúrt zsaru a vele érdemtelenül szemét módon bánó életnek üzen hadat, közben pedig lerója tiszteletét egyszerű, de tiszteletre méltóan férfias értékrendje előtt. Nem számít, mit mondanak az épület előtt gyülekező rendőrök, nem lényeges, mit pampognak az FBI-nál, miután elválik, hogy kívülről nem jöhet segítség, John tudja, hogy két dolognak kell történnie: felesége megmenekül, a gengszterek pedig elhullanak. Egyenként.
És közben ez a zseniálisan badass és a történet által engedett határokon belül igazából végig halállaza figura néha rágyújt egy cigire, emlékezetes beszólásokkal hergeli az ellenfeleket és egy pillanatra sem adja fel. Minden magánéleti problémája dacára olyan akarsz lenni, mint John McClane. Mert a Die Hard különlegessége, hogy főhősét abszolút közelségbe hozza. A néző úgy érzi, nincs különbség közte és a züllött zsernyák között. Maximum egy pisztolytáska, semmi több.
John McTiernan így reformálta meg az akciófilm műfaját. De nem csak az újszerű főhős és az emberközelibb stílus az, ami miatt ez az alkotás forradalmivá vált. Hiszen az alapvető helyzetkoreográfiák és a rendezés párosa is erőteljes, kreatív és rendkívül merész látásmód tálalásában manifesztálódik. Csináljunk akciófilmet! Szuper, akkor hozzunk egy G.I. Joe figurát, vágjuk ki egy erdőbe és szabadítsunk rá egy hadsereget! Ott majd kergetőzhetnek. John McTiernan erre annyit mondott: A francokat! És bevitte az akciót egy rendkívül szűk terekből összeálló toronyházba. Mert John McTiernan bátor ember és ezért lesz neve halhatatlan a filmművészet rajongói számára. Mert ez a fickó úgy vezeti Bruce Willist emeletről emeletre, ahogy azt semmilyen tágas erdőben nem lehetne utánozni. A direktor kihasználja a helyszínrajz minden apró szegletét, sarkát és betegesen stílusos vérfürdővel áztatja el Nakatomi elkárhozásra ítélt tartógerendáit. És közben Michael Kamen karmesteri pálcája előtt megátalkodott ördögök fújják az Örömóda korcs verzióját egy új hős és egy új gonosztevő dicsőségére.
Mert bizony Hans Gruber is szót érdemel, hiszen ez a nagyszerű figura nem véletlenül vált az akciófilm történetében viszonyítási alappá, ha negatív karakterekről folyik a vita. Végre jött egy zúzdafilm, ami nagy gondot fordított a főgenya karakterrajzára. Hans jellemében az elegáns úriember és a gátlástalan vadállat egyesül rémisztő, ugyanakkor stílusos kombinációban, miközben hatásosan kiábrándító töltet a nem többől, mint pénzsóvárságból eredő motiváció. És a nagyszerű Alan Rickman, az idejekorán távozott csodálatos színész érti a karaktert. Első nagyjátékfilmes szerepében maradandót alakít és annyira élvezi, hogy arra kalapot kell emelni.
Így lesz a Drágán add az életed! 1988-ban valami új, valami más. Mert a főhős életének most már valóban ára van. Olyan ára, amit reális keretek között meg is lehet fizetni, így bizony nagyon kell rá vigyáznia. John McClane amúgy leszarja, de tényleg, viszont amikor neje és megfáradt józan esze kerül veszélybe, akkor azért odapörköl, és közben csak annyit mond szórakozottan, hogy Yippee-ki-yay, Motherfucker és így válik a Die Hard-nak köszönhetően a korábban talán kissé lekezelt akciófilm világa a filmművészet szerves és fontos részévé. 10/10.
Ha tetszett a poszt, like-old a blog Facebook-oldalát! Köszönöm!