Gondolom, nem én vagyok az egyetlen, aki még mindig keresi a leesett állát az HBO Westworld című mestersorozatának első évada után. Laza tippem szerint könnyen lehet, hogy az évtized sorozatos eseményén vagyunk éppen hogy csak túl, ám az egészen biztos, hogy a Delos androidjainak öntudatkereső kalandja bérelt hellyel büszkélkedhet napjaink legjobbjai között. Fontos azonban leszögezni, hogy egyáltalán nem eredeti ötletből született a sorozat. Az HBO jóformán újragondolt, részletesebb köntösben feldolgozott egy több, mint negyven évvel ezelőtt bemutatott, kissé még kiforratlan, de közel sem rossz western-sci-fi hibridet.

Ez Michael Crichton Westworldje!

A Delos nevű vállalat a jövő legnagyszerűbb vakációs alternatíváját ajánlja a pénzszűkében nem szenvedő, kalandra vágyó turisták számára. Különböző történelmi korok helyszíneinek pontos és részletes másait alkotják meg, az emberekre megtévesztésig hasonlító robotokat pedig a kiterjesztett valóságban megjelenő szerepjáték szórakoztató elemeiként parádéztatják. A lelkes vendégeknek lehetőségük van belekóstolni a középkor, az ókori Róma és a vadnyugat légkörébe is. Éppen új turnus érkezik Delos-ra, amikor a szórakoztató park vezető tudósai sorozatos és egyre súlyosabb működési hibákra kezdenek felfigyelni. A robotizált vadnyugat egyik pillanatról a másikra életveszélyes hellyé válik.

Igen-igen, tény és való, hogy aki még nem látta ezt a produkciót, de megnézte a sorozatadaptációt, már nemigen tud úgy nekiülni Michael Crichton alkotásának, hogy ne folyamatos összehasonlító mechanizmus uralja gondolatait a játékidő másfél órájában. Ezt az attitűdöt viszont le kell küzdeni, mert ha valami HBO-san bravúros, lehengerlően összetett sztorit várunk, óriásit fogunk csalódni a Westworld-ben. Ez 1973 kellemesen szórakoztató és jóindulatúan elnagyolt robot sci-fije, aminek egy célja van: A meghibásodott gépek okozta feszültséget a lehető leghitelesebben megteremteni, majd a hatást a nézőkbe plántálni.

És ez összességében sikerül is, hiszen a vendégekre támadó, sérülésokozást gátló belső kódjaikat valamilyen meghatározatlan módon kiiktató robotok valóban félelmetesek. Leginkább azért, mert úgy néz ki, tombolásukra nincs gyógyír, nincs megoldás. Menekülj vagy meghalsz! Ez a tételmondat, és a produkció utolsó huszonöt perce ezáltal válik igencsak izgalmassá. Richard Benjamin főhősének minden rátermettségére és kreativitására szüksége van ahhoz, hogy le tudja győzni a Yul Brynner álarca mögött rejtőző fegyverforgató westernhőst, aki korábbi kivégzéseiért most revansot akar venni.

A kalandpark kialakítása és alapszisztémája lényegi elemeiben nem különbözik a szériában látható manifesztációtól. A fizető vendégek itt is szabadon gyilkolhatják a robotokat, akiket itt még nem android kategóriába sorolnak (fejletlenebb a technológia, az emberutánzatokat egy kis odafigyeléssel fel lehet ismerni), belátásuk szerint válhatnak seriffé vagy banditává és persze benézhetnek a bordélyház kellemes atmoszférájának földjére is. 

Van azonban két másik Delos-vidék is. A sorozatban láthatunk néhány szamuráj-androidot, de nem szerzünk tudomást arról, hogy működne Westworld mellett másik kalandpark is a vállalat irányítása alatt. Crichtonnál azonban jelen van a középkor és az ókori Róma is. Ez kétségtelenül színesíti az összképet, valamint hatásosabbá teszi a remekül kigondolt, propagandisztikus hangvételű álriportot, ami nyitja a filmet (ez a kezdőjelenet akár még Paul Verhoevenre is hatással lehetett). Ugyanakkor azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a háromrétegű konfliktuscentrum körülbelül kétszer ilyen hosszú játékidő alatt tudna igazán kiteljesedni. A középkori világ kap egy gyengébb saját szálat, a római színtérre viszont csak ritkán tekintünk be és akkor is csupán felületesen. Igaz mondjuk, hogy utóbbihoz tartozik a mű egyik legszebb szimbolikus jelenete, a "könnyező" mellszobor.

Tény azonban az is, hogy hosszabb film készítése esetén Michael Crichtonnak cselekményvezetése konstruálását is újra kellett volna gondolnia, hiszen a Westworld már így, rövidre vágva is eléggé unalmas. Ez sajnálatos, ám megmásíthatatlan vonása a produkciónak. Az első egy óra gyakorlatilag nem más, mint baromira elnyújtott expozíció, ami után furcsán veszi ki magát a stílusosan ugyan, ámde nagyon gyorsan, kapkodósan lezavart főbonyodalom. Befejezésnek nem is kapunk mást, mint egy rövid, félperces záróakkordot, ami persze működik, csak valahogy mégsem elég. A Westworld végül hiányérzetet hagy maga után.

Habár Crichton elnagyolta a forgatókönyvet, a rendezésre viszonylag nagy gondot fordított. Akciójeleneteinek hangulata erős, a vágás pedig egészen mesteri. Yul Brynner robotjának halálesetei már-már sokkolóak, különösen a második alkalom, ami vitán felül a mű legjobb képsora. A direktor jól bánik a zenei aláfestésekkel is. Vadnyugatias, valamint a középkorhoz illeszkedő, lovagiasabb, líraibb dallamok váltják egymást aszerint, hogy épp melyik színtéren játszódó jelenetet nézünk.

A színészgárdából Yul Brynner emelkedik ki igazán, aki kiválóan ráérzett az enyhén robotikus mozgásra, továbbá nagyszerűen vegyíti karakterébe a baljós kisugárzást és a félelmetes gépi lélektelenséget. James Brolin és Richard Benjamin párosa szintén jól működik, de inkább csak amolyan korrekt szinten. Elmaradnak Brynnertől.

A Westworld, avagy a Feltámad a vadnyugat jó kis film, csak valahogy összességében kissé kevésnek érződik. Mintha félkész ötleteket látnánk magabiztos rendezés keretei között megvalósulni. Egyszer azért mindenképpen érdemes bepróbálni! 7,5/10. 

Ha tetszett a poszt, like-old a blog Facebook-oldalát! Köszönöm!