Halandó világban halandó életet élünk. Megszoktuk, hogy létezésünk síkjának mindenkori törvényei szerint egyszer minden véget ér. Ami született, annak előbb vagy utóbb el is kell múlnia. Nincs kivétel, a reklamációra senki se kíváncsi. A halálfélelemre gyógyírül vallások és hiedelmek sokasága vonult fel a történelem során, ám talán még a legmélyebben hívő ember lelkében is ott bujkál a rettegés az egyszeri és a mondat végére végső, utolsó pontot firkantó befejezés lehetőségétől, ami a logikus gondolkodás alapján a lehető legvalószínűbb eshetőség. Tudjuk jól, hogy véget érnek azon folyamatok, amelyek egyszer elkezdődtek, ám mégsem vagyunk képesek elképzelni a mindenség kezdetét és a végét. Mi volt előtte? Mi lesz utána? Amikor az ember halhatatlanságra vágyik, nem számol azzal, hogy eme álma beteljesülése esetén szembesülnie kéne ezekkel a kérdésekkel és az emberi agy számára talán egészen felfoghatatlan válaszokkal. Mégis, ha lehetőségünk lenne választani, döntő többségünkben az örök életet kérnénk. Ám onnan már nem lenne visszaút. Vállalnunk kellene halhatatlanságunk terhét. Meg kéne fizetnünk az árát.

Louis (Brad Pitt) több, mint kétszáz éves. Vámpír. Halhatatlan. Amikor egy, a rádió számára érdekes élettörténeteket gyűjtő riporter (Christian Slater) a nyomába szegődik, elhatározza, hogy felfedi sorsa különös mivoltát, hosszú pályafutása fordulatait és jelentős alakító tényezőit, szereplőit. A történet az 1700-as évek végén kezdődik. Louis már huszonnégy évesen méretes területet tulajdonló, számos rabszolgát tartó földesúr volt. Szívét azonban kínozta a gyász, hiszen nem sokkal korábban elveszítette feleségét és újszülött gyermekét is. Ebben a letört, életgyűlölő állapotban talál rá a merész és vad szellemiségű vámpír, Lestat (Tom Cruise). Louis, gyászának súlyától nyomva elfogadja megkísértője ajánlatát. Lestat vámpírrá változtatja, majd beköltözik otthonába. Ezzel kezdődik Louis hosszan tartó, halhatatlan históriája, amelynek hamarosan részévé válik a pestistől sújtott vidékről vámpírcsók által megmenekített kislány, Claudia (Kirsten Dunst). 

Az Interjú a vámpírral tételgondolata szerint Louis megismeri a halhatatlanság súlyát, az öröklét átkát. Sokan úgy gondolják,hogy épp a halál az, ami végső soron értelmet ad az emberi életnek. Elmúlásunk megmásíthatatlan tényének köszönhetően vannak terveink, céljaink és az ezek megvalósításához, illetőleg eléréséhez szükséges motivációnkat is a halál megmásíthatatlan mivoltából merítjük. Mi jut tehát annak, aki mégis kijátssza ezt az elkerülhetetlen emberi sorsfordulatot? Legelső sorban megszűnik embernek lenni. Louis hátrahagyja halandó mivoltát, és Lestat csókja után már a vámpír szemével látja a világot. Ami nagyon hasonló a korábbi verzióhoz, de mégis más. Lehet, hogy pont azért, mert a főhős által meghatározhatatlan változás ment végbe valóságpercepciójában. Kiveszett belőle a halál, de ezzel eltűntek a vágyak és a motivációk is. Csupán új mesterének bűvköre, az esetleges, de előtűnni nemigen akaró vámpírtársakkal való kapcsolat és az áldozatok vérének mámorító íze maradt meg. Ennyi. Ez Louis valósága. És semmi több.

Mert a vámpírcsók olyan, mint egy tökéletesen funkcionáló digitális fényképezőgép. Megdermeszti a pillanatot, gyakorlatilag átváltozásának jelenébe zárja az áldozatot. Lehet, hogy rövid távon ajándékról van szó, ám idővel a halhatatlanság teherré válik. De lehet, hogy nem is a halhatatlanság súlya a legnehezebb, hanem az, hogy a vámpír nem képes változni. Nem öregszik, de még a haját sem tudja levágni, hiszen azonnal visszanő abba az állapotba, amilyen az átalakuláskor volt. Eme változatlanság keserű átokképének legnagyszerűbb jelképező eleme a történetben Claudia karaktere. Louis felindult vérvágyból megmarja a pestisben elhalálozott anyja teteme mellett sírdogáló kislányt, akinek eztán egész életét gyerektestben kell leélnie. Hiába telik el harminc év, hiába válik Claudia személyisége érettebbé, külső megjelenése lelkét is börtönbe zárja. Nem képes felnőni. Testileg sem,de ebből következőleg mentálisan és érzelmileg sem tud igazán naggyá válni. És itt kezdődik az átok fogalma.

És ezzel térhetünk rá az Interjú a vámpírral különleges karakterkapcsolataira. Anne Rice saját regényéből írt forgatókönyve több dimenzióban párhuzamosan ábrázolja a figurákat. Louis és Lestat viszonya többértelmű és pont ettől hihetetlenül érzékeny és furcsa is egyben. Mester-tanítvány köntösben jelenik meg a barátság, amibe kettősségként a vámpírlét eltérő szemlélete okán ellenségesség is vegyül és igen, a homoszexuális felhang is érzékelhető. Talán még érdekesebb Louis és Claudia kapcsolata. Kötődnek egymáshoz. Szorosan. Ez egyfelől természetes, hiszen Louis volt az, aki átváltoztatta a kislányt, de mégis többről van szó. Lestattal közösen elborult, rendhagyó családmodellt alakít ki a hármas, amelyben Claudia egyszerre tekint Louis-ra úgy, mint apjára, valamint úgy, mint szerelmére.

És ha már szerelem. Neil Jordan rendező célja, hogy bemutassa a vámpírságot úgy, mint az elfojtott szexualitás, a belső, bebörtönzött perverziók kifejeződését. Lestat mániákus élvezettel ontja előzetesen felajzott áldozatainak vérét. A szerencsétlenek az utolsó pillanatig nem is értik, hogy az életet szívják ki belőlük, hiszen elalélva fetrengve nyögdécselnek a megszemélyesedett halál ölelő karjaiban. A vérüket adják a kielégülésért, mintha kiontása lenne az áldozat, amit a legbelső vágyak megvalósulásáért cserébe meg kell hozni.

Ebben a vérgőzös és szexuálisan túlfűtött világban produkál Neil Jordan csodaszép színeket és elragadó atmoszférát. A szörnyű vérengzések, a táncestek, a színi előadások és a pestises városkép egyaránt precízen kidolgozott helyszínrajzok ölén jelennek meg. A vér vöröslő ereje szinte ragyog a korabeli stílusban berendezett tereken, az esőtől nedves és hullabűztől fuldokló utcákon pedig baljós sötétségben vonulnak a patkányok Louis bűntudattól sújtott léptei elől.

Mert Louis nagyon sokáig küzd. Nem mondja ki, de átváltozása után szinte azonnal megbánja döntését. Nem akar gyilkolni. Inkább vegetál állatok vérén, hogy megkímélje az emberéletet. Ezért kerül csillapíthatatlan konfliktusba Lestattal. Mert mestere számára a gyilkolás hatalom. A vámpírlét felsőbbrendűségét igazoló jog. Valami, ami nem bűn, hanem szükséglet és rituálé, kultusz is egyben. És ahogy Louis igyekszik maga mögött hagyni ártó társa világát, újabb érdekes világszemléletbe fut. Megismerkedik Armanddal (Antonio Banderas), aki talán a legöregebb létező vámpír a Földön. És megismeri Armand enyhén tébolyult, szexuális feszültségbe csomagolt színi előadások formájában levezetett bánatát. Az indulatot, ami a vámpírátokból, a halhatatlanság terhéből ered. A halhatatlan lények változni sem tudnak, így elbuknak az idő sodrásában. Mert az otthonukként funkcionáló század elmúlik, befejeződik. Ám ők maradnak, nem mennek sehová. Kifacsart, sápadt kísértetekként emlékeztetik a róluk tudomást sem vevő világot eltelt, rosszabb korok mivoltára.

Így mutatja be az Interjú a vámpírral a haláltalan életet, amiben mégis több a halál, mint az élet. Elfecsérelt évszázadok motivált, eredményekben gazdag évtizedek helyett. Ez Louis átka, ez a béklyó, amelynek szorításából soha nem szabadul. De legalább adott egy érdekes interjút. 9,5/10.

Ha tetszett a poszt, like-old a blog Facebook-oldalát! Köszönöm!