Csak megérjük, hogy addig húzódnak a vámpír-likán háborúk, amíg Kate Beckinsale negyven fölött is nagyszerű testére már tényleg nem fog felmenni a testhezálló bőrszerkó. 2003-ban indult a franchise. Len Wiseman legendás és véres háborúról szóló látomását lehetett szeretni vagy nem szeretni, azt viszont mindenkinek el kellett ismernie, hogy az Underworld képes volt újítani, átértelmezni, friss vérrel átitatni a vámpírmitológia kissé talán megfáradt filmes műfaját. Kate Beckinsale neve sokak számára örökre összeforrt Selene karakterével, ami nem is csoda, hiszen a szintén nagyszerű, Evolúció alcímmel ellátott folytatásban a készítők sikerrel mélyítették tovább a karakter jellemvilágát és a történet univerzumát. Ezt követően egy kissé fölösleges előzményfilm érkezett Beckinsale nélkül, hogy az eredeti főhősnő aztán visszatérjen Az ébredés című negyedik felvonásban, ami nem volt több ütős-pörgős akciófilmnél, akként viszont kifejezetten jól helytállt. Enyhén fű alatt, különösebb hype nélkül kúszott be a mozikba a legújabb epizód, a Vérözön. De vajon van annyi potenciál a vérszívók és a vérfarkasok konfliktusában, hogy ötödszörre is üssön a recept?

Selene (Kate Beckinsale) egykor a tiszta vérűséget legfőbb kincsének tartó vámpírklán leghatékonyabb halálosztója volt. Ám miután elárulták, saját vénjei ellen fordult, azóta pedig menekülnie kell. Fajtársai és a vérfarkasok egyaránt üldözik, ám nem csupán azért, hogy elvegyék az életét. Mindkét csoportnak nagy szüksége van Selene tiszta vérű hibrid lányára. A gyermek vérét birtokló fél elképesztő hatalomra tehet szert, hogy azzal egyszer és mindenkorra véget vessen az évszázadok óta tartó háborúnak, természetesen óriási pusztítást hagyva maga után. Selene még saját maga elől is elrejtette lányát, ám mivel így is ő az egyetlen kapocs a viszálykodó felek és a hőn áhított győzelem lehetősége között, az áruló vámpír, Semira (Lara Pulver), és a likánok új vezére, Marius (Tobias Menzies), fej fej mellett haladva loholnak a nyomában, míg a hajsza végül meg nem érkezik a titokzatos északi menedékhelyre, ahol misztikus erők munkálkodnak. Olyan erők, amelyek talán végleg lezárhatják a fajok közti csatározást.   

Az az igazság, hogy ebben a filmben semmi sem teljesen rossz, de minden csak majdnem jó. Vizuális megjelenítés és narratív megoldások terén a Vérözön igyekszik hű maradni a franchise-t elindító klasszikus fantasy filmek stílusjegyeihez, ám a nézőnek végig az lehet az érzése, hogy még a visszatérő főhősnő jelenléte ellenére is csupán amolyan utánzatot lát. Jól sikerült replikát, de akkor is csak replikát. Itt viszont enyhe ellentmondásba keveredhetünk, mert más aspektusból nézve az új epizód hatását sokszor az adja, hogy a korábbi részek megoldásait alkalmazza úgy, hogy azok már esetlegesen érezhető elavultságról tanúskodnak. Dicsérendő tehát, hogy Anna Foerster rendezése tiszteletben tartja Len Wiseman örökségét, viszont a korábbról ismert paneleket nem sikerül bátor, újító energiával feltöltenie.

Ha az alkotás megtekintése után végiggondoljuk a látottakat, eszünkbe juthat, hogy húsvér emberi karakterekkel egyáltalán nem találkoztunk a másfél órás játékidő során. Az ötödik részre az emberi tényező abszolút kiveszett az Underworld-ből. Amit most látunk, az már egy elvontabb, legendásabb síkon játszódó akcióhorror, amiről csak azért tudjuk, hogy a mi világunk keretei között létezik, mert időnként említésre kerül egy-egy helységnév, példának okáért pont Budapest is.

Minden a vámpírokról és a vérfarkasokról szól. A forgatókönyv az egymással harcoló lények konfliktusában a konzervativizmus és az újító szándék ellentétét festi fel. A vámpírok régi elveikhez, elavult modelljeikhez ragaszkodnak bármi áron, ám ezzel saját fajukat sodorják a kihalás szélére. Hiszen a likán sereg folyamatosan tanul és fejlődik, egyre jobbá válik, míg a vérszívók egy helyben toporognak. Kár, hogy ebből a rendkívül jó alapötletből végül az eszetlen mészárlásnál többet nem sikerül kihozni.

Az esetleges eredetiség helyett viszont kapunk néhány fájóan jól irányzott sablont. Semira jellemrajzával ha nem egymilliószor találkoztunk már más filmekben, akkor egyszer sem. Kiszámítható, unalmas negatív figura, de Marius sem sokkal jobb, mindössze annyival, hogy az ő alakján a szkript helyenként igyekszik csavarintani egyet-kettőt, és ez a szándék amúgy néha egész jól működik is. Sajnálatunkra Selene karaktere is megfáradt már az ötödik felvonásra. Még mindig kedveljük a főhősnőt és még mindig nem csak azért, mert istentelenül feszül rajta az a ruha, amiért minimum örök életet érdemelne a jelmeztervező, viszont a forgatókönyv érezhetően nem tud vele sok mindent kezdeni a tipikus kiválasztott/megmentő/egy személyben konfliktusmegoldó-sablonon túl. Mindezen még az északi menedékhely körül felkavart misztikus, újítani próbáló hullámok sem segítenek, hiszen pont ezek azok a részletek, amik igényeltek volna mondjuk még negyed órát ahhoz, hogy normális kidolgozásban, ne csupán felületes tálalásban jelenhessenek meg.    

Anna Foerster akciórendezése felemás érzéseket válthat ki a befogadóból. Némelyik jelenet nagyon tévéfilmes, szinte már a kései Cobra 11 ultragáz megoldásait idézi. Megkérdezném a rendezőnőtől (akinek egyébként ez a nagyjátékfilmes debütálása): Mi az istenért kell annyit zoomolgatni? Ez a hatáskeltőnek szánt mozgás végül csak fárasztóvá és súlytalanná teszi az adott képkockákat. A közelharci jelenetek sem annyira jók, mint amennyire jók lehetnének. Nem kínosak, nem unalmasak, de talán kevesebb vágással és kissé távolabbról szemlélődő beállításokkal ügyesebben meg lehetett volna oldani ezen képsorokat.

Akadnak viszont pozitív vizuális ügyeskedések is. Többször leírtam már, hogy imádom a jól megkoreografált, hosszú vágatlan jeleneteket. Márpedig Marius belépője pont ilyen. Kiváló statisztakezeléssel, remek helyszínrajz ölén érkezik a gonosz vérfarkas. Itt amúgy meg kell jegyezni, hogy a helyszínrajzok skálája, azaz a díszletvilág és a sötét hangulatú, feketés-szürkés színösszeállítással operáló fényképezés együttese rendkívül jól működik. A vérfarkassá való átváltozások igazán hűek az első film egyik védjegyévé vált, nem túl színvonalas viszont annál bájosabb kivitelezéshez. Értsd: az átalakulások még mindig bénák, de még mindig pont ezért szeretjük őket.

Így nézne ki az Underworld: Vérözön. Be kell ismerni, nem sikerült túl jól. Viszont annyira rossznak sem mondanám. Tény, hogy én mindig is szerettem ezt a különleges világot, amit hellyel-közzel, ha nem is mindig hitelesen, de sikerül megidézni, még ötödszörre is. Ettől függetlenül sokaknak egészen biztosan csalódás lesz, sőt, lesznek olyanok is , akik kifejezetten utálni fogják. Szerintem a vámpír-likán krónikák kedvelői azért tegyenek vele egy próbát, de szigorúan alacsony elvárások kíséretében. 6/10.

Ha tetszett a poszt, like-old a blog Facebook-oldalát! Köszönöm!