A zene megment, felszabadít, tanít, hozzád ad, fejleszt, bátorít és akármikor felhúz a padlóról. Belegondolni is borzasztó, hogy milyen lenne egy dallamok, hangszerek és ének nélküli világ. Mintha magunk körül mindent fekete-fehérben látnánk, de talán még annál is rosszabb. A zenére szükségünk van, mert segít a mindennapokban, a belső és az interperszonális konfliktusok megoldásában egyaránt. Önkifejezési mód, nem csak a játszása, hanem a hallgatása is, ilyen módon közösséget és emberi kapcsolatokat kovácsol. Erre jönnek rá az idei nyár magasan legjobb filmjének főszereplői is.
Írország, 1985. A munkanélküliségi ráta az egekben, a kisemberek kilátástalanul tengődnek romos házaikban, szürke utcáikban, miközben az egyházi iskolák vaskalapos értékrendjükkel módszeresen teszik tönkre a fiatal nemzedéket. Conor (Ferdia Walsh-Peelo) ilyen világba született. Válni készülő szüleinek nincs elég pénzük, így másik iskolába íratják a srácot, ám ezen a helyen irreális rend és szigor uralkodik. Miután Conor meglátja a gyönyörű, furcsa módon mégis magányosnak tűnő Raphinát (Lucy Boynton), első látásra megindul benne valami. Azt kamuzza a modellkarrierben reménykedő lánynak, hogy van egy zenekara, amivel videoklipet készülnek forgatni, és kellene hozzá egy női főszereplő. Miután Raphina meglepő módon igent mond, Conornak nem marad sok választása. Alapítania kell egy együttest.
John Carney filmje elsősorban azért nagyszerű, mert egyszerre mesél történelemről, ifjúságról, szerelemről, lázadásról, családról és persze mindenekelőtt a zenéről. Conor rossz csillagzat alatt született. Habár szülei pocsék kapcsolatán kívül nincsenek különösen nagyobb, klasszikus emberi problémái, alkotói szellemiségének körülményei gátat szabnak. Ám van ebben a fiúban valami, ami valahol az önbizalom és a vakmerőség határmezsgyéjén mozog. Carney ifjúsági karakterdrámájában egy fiatal művész korai kiteljesedése megy végbe, miközben hiteles tálalásban, kiválóan megválasztott zenei aláfestésekkel láthatunk megelevenedni gimnazistakori érzelmi viharokat, csalódott indulatokat (Conor kiégett bátyja a film talán legjobban eltalált figurája) és kitartó küzdelmet összeomlani készülő, de mégis halhatatlan álmokért.
Ez egy zenés film, korabeli dallamokkal és persze eredeti betétdalokkal. John Carney egy olyan, nem is régi időről mesél, amikor a középkorúak még a Duran Duran zenéjét nézték ferde szemmel. Egy olyan országról és társadalomról, ami azt várta fiatal generációitól, hogy beleragadjanak a jelenbe. Ahogy az író-rendező halad előre történetével, úgy válik egyértelművé, hogy a vaskalapos konzervativizmus elleni kőkemény küzdelemről van itt szó. Egy fiúról, aki bátran kijelenti, hogy futurista zenét játszik egy olyan világban, ami a múltba való beleragadásba akarja belekényszeríteni. Az első, amatőr dalszerzéstől és videokliptől Carney átvezeti hőseit az amatőr zenekarrá válás lépcsőfokain, hogy eszelősen hangulatos és nagyon dallamos fináléban csúcsosítsa ki Conor fiatal felnőtté válását. A megindítóra, ám a legkisebb mértékben sem nyálasra szabott zárójelenetben egyértelművé válik a film mondanivalója. Álmainkért akkor is küzdjünk, amikor mindenki esélytelennek titulál bennünket, és akkor is merjünk felszállni a jobb jövő felé induló hajóra, amikor a biztos megérkezésnél nagyobb az esélyünk arra, hogy útközben elsüllyedünk. Mert kockáztatás és küzdelem nélkül egészen biztosan nem jön a siker.
A Sing Street castingja elképesztően jól sikerült. Ez is a rendezői tudatosságot mutatja, John Carney érezhetően pontosan tisztában volt azzal, hogy milyen karaktereket szeretne életre kelteni. Csak ebben az esetben lehet ennyire hiteles gárdát összeverbuválni. A főszereplő Ferdia Walsh-Peelo az aranyos kisfiússág és a szimpatikusan lázadó kamaszkor között félúton egyensúlyozva gondoskodik arról, hogy a néző gond nélkül tudjon vele azonosulni. A prímet azonban Lucy Boynton viszi, aki 22 évesen játszik 16 esztendős kislányt, ezzel is kihangsúlyozva a figura koraérettségét. Rendkívül meggyőző, őszinte és érzelmes játékot láthatunk a színésznőtől. Az egyéb gyerekszereplők főleg komikus szerepet töltenek be, és ilyen minőségükben szórakoztatóak is. Néhány ismertebb név is feltűnik, például Aidan Gillen, aki a The Wire-ből és a Trónok harcából ismerős, illetőleg Maria Doyle Kennedy, aki az Orphan Black rajongóinak nem lehet idegen.
A Sing Street érdekes, őszinte és érzelmes, erőteljes zenés film. Ifjúsági dráma rengeteg jól megírt karakterrel, erős zenei aláfestésekkel és hihetetlenül eltalált hangulati világgal. 9/10.