Nagyon unalmas és sablonos lenne ha én is, idén is karácsonyi filmekről irkálnék karácsonykor, sőt, még indokolatlan is volna, hiszen tavaly alig néhányan olvastátok el az ilyen jellegű bejegyzéseket. Úgy döntöttem idén hagyjuk a kényszertélapókat és giccses családi filmeket, helyette egy hamarosan debütáló akciófilm-feldolgozásról, illetőleg annak eredetijéről lesz szó.

Holtpont (1991)

Johnny Utah (Keanu Reeves) egykor ígéretes sportolótehetség volt, ám egy sérülés következtében kénytelen volt feladni karrierjét. Így kezdte meg kiképzését az FBI akadémiáján. A sikeres vizsgázás után beáll az ügynökség kötelékébe, társnak pedig a különc vén rókát, Pappas-t (Gary Busey) kapja maga mellé. Így kerül kapcsolatba partnere régi rögeszméjével, az ex-elnökök bandájával, amelynek tagjai az USA volt vezetőit mintázó álarcokban rabolnak bankokat jól bejáratott, profi módon. Pappas sokszor kinevetett elmélete szerint az elkövetők a szörfös szubkultúrához tartoznak, így Utah megkezdi beépülését a szabad szellemű hullámlovas, Bodhi (Patrick Swayze) csapatába.

Az ekkor még valószínűleg kevésbé ismert Kathryn Bigelow filmje minőségi akciófutam. A cselekményvezetés összhatása feszes, pörgős, és dinamikus, még úgy is, hogy a masszívan kétórás játékidőből nem marad ki az a néhány üresjárat. Leginkább az foghatja meg a nézőt a Holtpontban, hogy a forgatókönyv nem csupán sablonos kereteket ad a rendezőnek, hogy az aztán ezeket durva akciójelenetekkel kitöltve elfeledtesse a történet lyukait, hanem igenis, tartalmilag is kidolgozott egészet tár elénk. A főhős karaktere kifejezetten ügyesen lett összetákolva, tudunk érte izgulni, tudunk neki szurkolni, ugyanakkor nem nevezhető műanyag, unalmas akcióhősnek. A produkció legnagyobb erőssége azonban kétségtelenül Bodhi-ék világa, és az életérzés, ami egyben tartja ezt a világot. Ellentmondásokkal sűrűn átszőtt, és mégis, minden negatívuma ellenére érdekes, megkapó eszmei hátteret kapnak a szörfösök figurái, mindez pedig a hibátlanul kigondolt zárójelenetben teszi fel az i-re a pontot.

Kathryn Bigelow újabb rendezéseit ismerem inkább, ezekkel kapcsolatosan vegyes érzelmeim vannak (A bombák földjén-t soha többé, Zero Dark Thirty viszont akárhányszor jöhet), ám a Holtpont nézése közben nem ébredtek bennem negatív hullámok, a hölgy ugyanis pazarul összerakta ezt a művet. Az akciójelenetek piszkosul jól néznek ki, nem kevés igazi adrenalinbombát kapunk a film nézése során. Ki kell emelnem a vágást, ami lehengerlően jó, vérbő dinamikát kölcsönöz a képsoroknak. A nagyon hosszú, több jelenetből összeálló fináléban csontig hatoló feszültség teszi tiszteletét. A produkció hangulati világára remekül fekszenek rá a színészi játékok. Keanu Reeves jó a főszerepben, de Patrick Swayze sem rossz, ám a prímet Gary Busey viszi.

Az 1991-es Holtpont remek, sokszor megnézhető akciófilm, kicsit sem indokolja az újragyártást, hiszen igazi időtállóságról beszélhetünk vele kapcsolatban. 

Ennek megfelelően...

Holtpont (2015)

Ericson Core lett az, aki magára vállalhatta a feladatot, ami a Holtpont-remake elkészítését, valamint az eredeti alkotás rajongóinak felbőszítését foglalja magában.

Utah (Luke Bracey) ezúttal nagymenő youtube-sztár, aki extrém sportolóként képtelenebbnél képtelenebb mutatványokat hajt végre. Miután egy teljesen eszelős motoros akció során elveszíti jó barátját, változtat életén, jogi diplomát szerez, majd beáll az FBI-hoz. Eközben néhány ismeretlen alak lehetetlen mutatványokkal egybekötött bűntetteket hajt végre, amelyek kapcsán egyedül Utah-nak akad épkézláb ötlete. Úgy gondolja, hogy az illetők egy legendás extrém atléta és ökoharcos próbasorozatát akarják teljesíteni, ám ezzel másoknak is ártanak, és temérdek kárt okoznak. Így Utah megkezdi a beépülést.

Akár hiszitek, akár nem, ez a film nem annyira rossz, mint amilyen rossznak elsőre kinéz. Még azt is megkockáztatnám, hogy érdemes moziban megnézni, hogyha az ember nagyon ráér, és szereti a nagy vásznat. A Holtpont remake ugyanis látványosra sikeredett, Core talán maga is érezte, hogy rossz vége lesz ennek, ha nem tudja műve valamelyik elemét nagyon kisarkítani a pozitív irányba. A vizualitás mellett döntött, nagyon helyesen. A szűk két órát felölelő játékidő dúskál a szebbnél szebb akciófelvételekben, és a gyönyörű természeti képekben, olyannyira, hogy a néző ezekben kellően eltud veszni.

Eléggé kellően ahhoz, hogy kevesebb hangsúlyt fordítson magában a pocsék forgatókönyvre. A Holtponttal az a legnagyobb baj, hogy pont az eredeti alkotás legnagyobb erősségét, a karakterek mögött húzódó tartalmi élt írtja ki, és próbálja helyettesíteni valami műanyag, erőltetett szutyokkal. A lélek szabadságának élő szörfösökből izomagyú környezetvédők lettek, a nyers, de hatásos motivációkat pedig gyerekrajzfilmszerű próbatétel-sorozat váltotta fel. Bodhiéknak itt szó szerint ki kell fejteniük, hogy mit miért csinálnak, míg a '91-es produkcióban nem volt erre szükség. A néző ott érezte a lényeget, itt pedig a szájába kell rágni ahhoz, hogy nagyjából kapiskálja a logikátlan indokokat. Mindez az egészen meglepő mértékben gagyi szövegkönyvben teljesedik ki.

Meghökkentő módon a színészi alakítások nem olyan vészesen rosszak. A főszereplő Luke Bracey tűrhető produktumot prezentál, a Bodhi-t bemutató Édgar Ramírez pedig kifejezetten jól eltalálja karakterét. Feltűnik még Teresa Palmer, aki még soha nem volt ennyire jó nő, ám színészileg most annyira nem parádézik.

A Holtpont-remake nem rossz film, de nem is annyira jó. Amiért a Merénylet titulust kiérdemli, az nem az élvezhetetlenség, mert a látványa miatt tényleg szórakoztató. A gond az, hogy pont a történet mondanivalója veszik ki teljesen az új filmből. És ez azért eléggé bántó.