David O. Russell stílusa az utóbbi években jóformán félreismerhetetlenné vált. A Napos oldal óta a Joy már a harmadik film, ami hangulatában, humorában, képi világában, és Jennifer Lawrencében is ugyanazt a vonulatot képviseli. Van, aki szereti ezt a vonulatot, és akad olyan is, aki nem. Az előbbiek megnyugodhatnak, ők harmadszorra sem fogják megunni, mert a Joy jól sikerült!

Kislányként bátran szabadon engedte fantáziáját, mindössze papír és olló felhasználásával képes volt remekműveket alkotni. Ám aztán valami megváltozott. Joy (Jennifer Lawrence) sem választhatta meg, hogy milyen családba születik, márpedig tragikus összetételű pereputtyában egyedül ő képes megoldani a problémákat, így az a sorsa, hogy asszisztáljon anyja (Virginia Madsen) televíziós szappanoperák előtt döglő leépüléséhez, és szállást adjon szerencsétlen ex-férjének (Édgar Ramírez), valamint istápolja nehéz természetű faterját (Robert De Niro - a sajtóvetítés utáni kérdőívben aranyosan odaírták, hogy a legenda melyik karaktert játszotta, ha esetleg nem ismerte volna fel valaki :D). Vagy talán mégsem ez a sorsa? Joy egyik pillanatról a másikra megelégeli unalmas, céltalan életét, és újra előhúzza a találékonyságot lelke mélyéről, és egy buta baleseten felbuzdulva kitalál valami újat, amit ma már felmosórongynak nevezünk. Meglepő módon a találmány lépten-nyomon kérdő tekintetekbe és elutasításba ütközik, ám Joy nem adja fel, és még akkor is küzd, amikor már teljesen egyedül maradt a harcban.

Ha eddig még nem tettük meg, akkor most már tényleg kijelenthetjük, hogy az amerikaiak mindenről filmet csinálnak. Ez nem annyira meglepő, az viszont igen, hogy a felmosórongy kiötlőjéről sikerült egy valóban érdekes, izgalmas produkciót összehozni. Tény és való, hogy David O. Russell utóbbi filmjei közül ez a legkevésbé nagyszerű, ám én ezt egyértelműen az alapanyagnak tudom be.  Nem semmi vállalkozás életrajzi filmet csinálni egy úgymond ennyire átlagos életről, ám mégis sikerült összerakni egy igazán élvezetes forgatókönyvet. A cselekményvezetés legnagyobb erőssége az egyedi humorvilág, ami szatirikus beütésével, enyhe fanyarságával, de mégis laza megközelítésmódjával nagyon szórakoztatóvá teszi az összképet. Nagyon jó ötlet volt, hogy nem Joy teljes pályafutásáról készítettek mozgóképet, hanem a legelső lépcsőről, az első találmány körül kibontakozó viszontagságokról. Ettől lesz feszes és dinamikus az összkép, de ezt a hatást még az erős párbeszédek is fokozzák. Mindezzel együtt azonban való igaz az is, hogy a történet túl van nyújtva, a produkció lehetne egy húsz perccel rövidebb, így azt a kicsi vontatottságot, ami itt-ott fellelhető, el lehetne kerülni, továbbá a nagymama narrációját is fölöslegesnek éreztem. Utóbbival talán maguk a készítők is így voltak, hiszen gyakran volt olyan érzésem, hogy elfeledkeztek erről az elemről.

David O. Russell ismételten életszerűen fakó, de egyáltalán nem unalmas képi világot generál, és most is nagyon odafigyel az apróbb részletekre, ahogy azt már láthattuk az Amerikai botrányban. A ruházatok és a díszletek egyaránt remek, teljes körű és összetett képet festenek a cselekménynek otthont adó korszakról. A direktor nagy erőssége továbbá még mindig a pazar színészvezetés, persze ehhez nyilván szüksége volt a nagyszerű gárdára is, és nyilván nem véletlen, hogy több a visszatérő név a stáblistán. Jennifer Lawrence még mindig nagyszerű színésznő. Piszkosul fiatal, huszonöt esztendős csupán, és már most jó pár emlékezetes szerep van mögötte. A Joy is tökéletesen illik a sorba, a főszereplő fantasztikusan alakít. Persze, azon kevesek, akik eddig se szerették, ettől sem fogják megkedvelni, ám nekem még mindig a kedvenc színésznőm. Robert De Niro természetesen lazán hozza szórakoztató mellékszerepét, és Bradley Cooperre sem lehet panaszunk.

A Joy jó film, különösen azoknak ajánlom, akik szeretik Jennifer Lawrence játékstílusát és/vagy David O. Russell mostani rendezői korszakának hangulati világát. Szilvesztertől a mozikban, a bulizás előtti alapozás alapozásának például tökéletesen megfelel. 8/10.