Ismerjük csak be, hogy mindannyian, vagy legalábbis a legtöbben túlnyomórészt az amerikai blockbusterekre, illetve a nagyobb nevek által fémjelzett alkotásokra figyelünk oda, hogyha premierfilmekről van szó, és a kisebb kincseket rendszerint utólag fedezzük fel. A kígyó ölelése egyenesen Kolumbiából érkezett meg hozzánk, hogy némi egyensúlyt szolgáltasson a hollywoodi termékekkel szemben. Nem lett méltó ellenfél, ami nem is csoda, hiszen nyilván nem sokan fizetnek egy alig reklámozott, fekete-fehér, dél-amerikai művészfilmért. Pedig vannak értékei.
Theodor Koch-Grunberg (Jan Bijvoet) európai professzor a 20. század elején érkezik Dél-Amerika őserdejébe, ám miután súlyosan megbetegszik, segítségre van szüksége. Kísérője egy magának való, remeteként élő bennszülötthöz (Nilbio Torres) szállítja. A férfi rövid győzködés után vállalja, hogy segít felkutatni a különleges gyógynövényt, ami megmentheti Theodor életét. Évtizedekkel később a korábbi felfedező útinaplója nyomán egy német kutató (Brionne Davis) az immáron öreg bennszülött (Antonio Bolivar) társaságában szintén a növény felfedezésére indul. Persze, ekkor még nem sejti, hogy elődje a múltban milyen tapasztalatokat szerzett az út során...
A legjobban az tetszett A kígyó ölelésében, hogy megmutatta, mégsem olyan elvont, köldökbámulós művészfilm, mint amilyenre számítottam. Cselekményes, követhető, és szódával még izgalmasnak is nevezhető produkcióról van szó. Nagy probléma azonban, hogy nem képes eldönteni, melyik műfajt szeretné erősíteni. A mű néhol kalandfilmnek tetszik, máskor viszont szürrealizmusba hajló, filozofálgató művészdrámába fordul, ám egyik vonulatot sem sikerül igazán kibontani, a befejezés pedig az egyik legnagyobb alibi, amit az utóbbi években láttam. Persze, az elmélyítetlenség ellenére mindkét fronton akadnak értékek. A jaguár és a kígyó jelentésein jó sokat lehet gondolkozni, ahogy a kultúrák keveredésének következményei is érdekes tálalásban kerülnek terítékre, és végső soron hangsúlyoznám, hogy a kalandozás szempontjából sem vállalhatatlan ez a film, bár tény, hogy időnként belaposodik.
Nem éreztem feltétlenül indokoltnak a fekete-fehér fényképezést, elképzelhető, hogy ennek inkább költségvetésbeli okai voltak. Nehéz legalábbis elképzelni, hogy valaki egy olyan szép, egzotikus és színes helyen, mint az őserdő, szürkében akarna dolgozni. Ciro Guerra jelenetei átlagos szinten mozognak, ritkábban figyelhetünk fel kimagaslóbb minőséget képviselő megoldásokra, de tény, hogy akadnak azért ilyenek is. A színészi játékok kifejezetten jók, Antonio Bolivar a jelenbéli, illetőleg Jan Bijvoet a múltbéli síkon különösen szépen alakítanak.
A kígyó ölelése érdekes filmélmény. Érdemes megnézni, ugyanakkor - bár hiába támogatom, hogy ne csak Hollywood uralkodjon - mozijegyet fizetni érte nem feltétlenül éri meg. Annyira azért nem kirobbanó, hiszen nem tudja eldönteni önmagáról, hogy egészen pontosan miről is akar szólni. 7/10.
