Remélem lesznek legalább egy páran, akik elégedett biccentés formájában értékelik funkciótlan lázadásom a sötét messzeségben észrevétlenül elhaló hangját, mert a Mentőexpedíció az elmúlt tizenöt év egyik legbénább magyar címválasztása. A filmet Andy Weir regénye alapján készítették, az eredetiről itt írtam. A könyv szórakoztató és izgalmas, bár némiképp jogosan merültek fel azok a félelmek, hogy ez a cselekmény nem igazán való a filmvászonra, hiszen nagy vonalakban arról van szó, hogy egy Marson felejtett űrhajós krumplit termeszt és marsjáróval rodeózik. Azonban ismételten bebizonyosodott, hogy amikor Ridley Scott az űrbe megy, akkor nem igazán lehet probléma.

A meg nem határozott, de egészen közeli jövőben az emberiség végre megveti lábát a Mars bolygón. Az Ares program keretében hat fős legénység tanulmányozza a vörös égitest felszínét. Miután váratlanul nagy vihar csap le rájuk, menekülni kényszerülnek, ám Mark Watney asztronautát (Matt Damon) baleset éri. Társai, mivel halottnak hiszik, hátrahagyják, ám nem sokkal ezután a férfi madmaxesen felébred a homokban, és realizálja, hogy mindössze egy hónapra elegendő élelme van, ám a következő misszió érkezéséig még évek vannak hátra, ráadásul a NASA-val sem tud kapcsolatot létesíteni. Miközben elhatározza, hogy nem a Marson fog meghalni, a Földön bejelentik a gyászhírt és temetést rendeznek. Ám nem sokkal később az űrügynökség egyik műholdirányítója a Mars felszínét ábrázoló, különös felvételre lesz figyelmes...

Mark Watney nem szuperhős, nem kiképzett katona, és nincsen semmilyen különleges adottsága. Átlagember a javából, és ezt a finálé pazarul erősíti meg egy plusz körrel, a remekül eltalált Vasemberes poénnal. Van, amihez ért, és van, amihez nem. Ebben a történetben az előbbire lesz szüksége, és bizony ilyen szempontból a forgatókönyvnek kiválóan sikerült adaptálnia az eredeti regény mentalitását. A The Martian fókusza az emberi leleményesség és kitartás hatalmára helyeződik, és mindennek cselekményes lefolytatása tényleg nem válik unalmassá. A film kissé talán hosszabb a kelleténél, ám a burgonyát ültető, marsjárót szerelő, és pocsék diszkózenéket hallgató Watney marsi élete még így is kalandosnak mondható. Ezt csak fokozza a karakter rendkívül szimpatikusra formált figurája, a pazar poénok, és a többségében váratlanul jelentkező, erőteljes drámai töltet. A földi szálon pedig, ahogy a könyvben is, az emberi összefogás kerül kihangsúlyozásra. Ez a vonulat talán optimistább a kelleténél, ám ennek okait megtudjuk érteni. Nem feltétlenül a hiteles látásmód volt a lényeg, hanem az, hogy az egy fajhoz, az emberiség egészéhez tartozók vészhelyzetben ösztönös összetartását egy ilyen radikális példán keresztül érzékeltessék az alkotók.

Tehát Ridley Scott megint az űrbe ment, és ez megint jól sült el. Persze, tudom én, hogy sokan nem szerették a Prometheus-t, én azonban imádtam, így nálam hibátlan a minta. Scott kiváló hangulatot teremt, amelynek leginkább megbecsülendő része a szentimentalizmus ügyes súlyozása és tálalása. Akár meglepő, akár nem, a The Martian-ból kimarad az amcsizászlós, tisztelgős, hazafias stílustúlzás, ehelyett emberközeli, megható érzelmek csoportosulásának örülhetünk, amelynek legradikálisabb eleme az űrközpontban összegyűltek lelkes tapsikolása, ami ugye abszolút életszerű cselekedet ebben a kontextusban.

A látványvilág gyönyörű szép. A Mars hatalmas, vörös tájai, az óriási síkságok és magasra törő hegyek káprázatos tálalásban manifesztálódnak, bár tény, hogy az egész bolygós klausztrofóbia nem érvényesül olyan erőteljesen, mint a regényben, ennek okain lehetne is vitázni. Az érzelmi tölteteket remekül fokozza Harry Gregson-Williams szép filmzenéje.

Matt Damon általában a korrekt módon szórakoztató, hiteles, de nem kiemelkedő színészi produktum híve (a Good Will Hunting óta nem igazán tudta utolérni önmagát), így nem volt annyira nehéz dolga, amikor a The Martian forgatásán élete eddigi legjobb teljesítményét nyújtotta. A főszereplő játéka megragadó és valóságszerű, humoros és drámai egyaránt. A mellékszerepekre egészen szép névsort sikerült összeírni. Jessica Chastain pocsék magyar hangját nehéz lesz ignorálni, pedig a színésznő jól alakít. Jeff Daniels korrekt a NASA igazgatójaként, ahogy Chiwetel Ejiofor is szépen helytáll. Feltűnik még Sean Bean is, aki kapcsán ezúttal talán nem nagy spoiler, hogy a tűzvonalon kívül marad (szerintem eleve csak az Elrondos poén miatt szerződtették), és szintén jelen van még Kate Mara, aki most eléggé felejthető. Tulajdonképpen a gárda minden tagja úgy alakít, mintha kész tény lenne, hogy ez Matt Damon egyszemélyes showja, és csak ő bontakozhat ki igazán. Mintha direkt nem is igyekeznének túlzottan. Lehetséges, hogy rendezői utasítás volt(?).

A The Martian ügyes sci-fi, ami szándékosan leredukált eszköztárral operál, és ezt olyan mértékben fordítja hasznára, hogy azt nem lehet elégedett mosoly nélkül kibírni. Nem kirobbanó, egy kicsit túl hosszú, de ettől függetlenül nagyon jó. 8,5/10.