Az ezredforduló tájékán kezdett beindulni a nagyszabású, blockbuster szinten futó szuperhősös képregényfilmek szekere, a felkészült alkotóknak köszönhetően a nézők hamar megszerették az új zsánert. Az egyik korai képviselő nem más volt, mint Sam Raimi Pókember-produkciója, ami néhány gyerekbetegségével együtt is színvonalasra sikeredett. A direktor maradt a folytatásra is, a forgatókönyv terhét azonban Alvin Sargent vette át, aki kijavította az első rész hibáit, így végül egy még jobb film született.
Peter Parker (Tobey Maguire) továbbra is Pókemberként vigyázza New York lakóinak álmát, ám emiatt élete egyéb területein rendre kudarcot vall, így mit sem tudó környezete szemében trehány, lusta ember benyomását kelti. Pedig a szuperhősre továbbra is szükség van, hiszen új veszedelem üti fel a fejét. Dr. Otto Octavius (Alfred Molina) egész életében nagy álmokat szőtt, ám most, a siker kapujában valami félresiklik, és a kezdetben biztonságosnak tűnő tudományos kísérlet katasztrófába torkollik. A doktor által kellékekként használt, intelligens mechanikus karok átveszik az irányítást tudata fölött, így a balesetben elhunyt feleségét gyászoló Dr. Octopus józan esze hiányában szabadul a városra.
Az első részhez képest ezúttal kevesebb a kínos párbeszéd, és több a jó poén (persze, hiszen J. Jonah Jameson is többet szerepel), tehát egy korábban eléggé zavaró kettősséget sikerült pozitív irányban megfordítani. Ám ettől függetlenül nem mondhatjuk azt, hogy a Pókember 2 vicceskedő, laza szuperhősmozi lenne, hiszen a karakterek hátterében húzódó drámai élre is kellő figyelem irányul. Míg az első részben tulajdonképpen Peter felnőtté válását láthattuk színes kosztümbe csomagolva, addig itt a huszonéves egyetemista bizonytalansága, valamint önmaga irányába tanúsított határozatlansága jelenik meg, persze csak pókhálóból font, könnyebben fogyasztható formában. Tehát a motivációs rendszerekkel ezúttal sincs probléma. Peter remek karakterábrázolása mellett most is pazar főgonosznak örülhetünk, hiszen Octavius saját, az emberiség céljait is szolgáló álmait hajszolva válik szörnyeteggé, így alakja igazán tragikus formát ölt. Természetesen a történetfolyam alapját képező szerelmi szálat sem kell hiányolnunk, és a tálalásra sem lehet komoly panaszunk.
Sam Raimi ismételten szép teljesítményt nyújt a rendezői székben. A direktor hiteles érzelmeket komponál a drámaibb jelenetekben, miközben lélegzetelállító akciókból is szolgáltat egy jó készletre valót. A Pókember 2 látvány szempontjából is túlszárnyalja az első részt, hiszen a mennyiségbeli növekedés mellett a koreográfiák is átgondoltabb, változatosabb tálalásban érkeznek. A vizuális effektekre már korábban sem lehetett sok panaszunk, és szerencsére most sem lóg ki a lóláb. Aláfestésként továbbra is Danny Elfman szól az eddigi egyik legjobb szuperhős-soundtrackkel.
Tobey Maguire korrekt a főszerepben, és Kirsten Dunst sem rossz, bár ebben a részben már erőteljesen érződik, hogy célszerűbb lett volna egy szebb arccal rendelkező színésznőt megnyerni a hőn áhított hölgy szerepére. Alfred Molina nem marad szégyenben Willem Dafoe után, bár értelemszerűen nem sikerül túlszárnyalnia a nagy elődöt. James Franco most erőteljesebb produktumot nyújt, mint az első részben, J.K. Simmons pedig ismételten nagyon szórakoztató.
Igazság szerint bő tíz éve, még gyerekként jobban tetszett az első rész, most újranézve viszont már azt mondanám, hogy a Pókember 2, ha nem is sokkal, de azért valamivel jobb film. 8,5/10.
