A sportfilmeket majdnem mindenki szereti, ám bunyós alkotások szűkebb zsánere talán még komolyabb kultusszal rendelkezik. A zászlóshajó értelemszerűen Rocky Balboa hat (illetve lassan tulajdonképpen hét) epizódot megélt története, ám régebben akadtak olyan címek is, mint a Dühöngő bika Martin Scorsese-től, vagy a Véres játék Jean-Claude Van Damme főszereplésével, az új évezredben pedig ebben a stílusban kaptuk meg Mickey Rourke visszatérését A pankrátorral, illetőleg a közelmúlt egyik legalulértékeltebb alkotását, a Warrior-t. Idén a Mélyütésen, eredeti címén a Southpaw-n volt a sor, hogy elkápráztasson bennünket. A rendezői székbe Antoine Fuqua ült, a forgatókönyvet a minőségi drámasorozatok kapcsán ismert Kurt Sutter írta, a főszerepet pedig az utóbbi években rendre parádézó Jake Gyllenhaal vállalta el. Így tehát teljesen jogosan várakoztunk, utólag azonban mégsem lehet felhőtlen az örömünk.

Billy Hope (Jake Gyllenhaal) az ökölvívás fontos alakja. Az állami gondozott fiúból lett félnehézsúlyú világbajnok saját elmondása szerint mindent az őt mindig feltétlenül támogató feleségének (Rachel McAdams) köszönhet. A bajnoknak most mindene megvan. Családja, pénze, óriási luxusvillája, és persze hírneve. Egy ártalmatlannak induló jótékonysági estélyen azonban váratlan és ostoba tragédia történik, ami után Hope padlóra kerül. Hosszú ideig úgy tűnik, mindent elveszít, ám a szebb napokat is látott bokszedző, Tick Wills (Forest Whitaker) segítségével lehetősége nyílik arra, hogy újra felkapaszkodjon a fényre.

Kurt Sutter forgatókönyve erős érzelmeken alapuló drámát prezentál. Egy olyan felemelkedéstörténetet láthatunk, amihez a sportfilm csupán puszta kontextus, a cselekmény az élet akármelyik más területén könnyen lefolytatható lett volna. A sztori áramlása alapvetően kiszámíthatónak mondható, olykor azonban mégis érkeznek erősebb, és valóban meglepő drámai fordulatok, de az előre látható momentumok tálalásával sincs komoly probléma. A sokkot sokkra halmozó Sons of Anarchy-n edződött Sutter részéről valamivel radikálisabb, merészebb hangvételt várhatnak azok, akik ismerik munkásságát, így tanácsos az elvárásokat inkább az átlagos szinthez szorítani. Ettől függetlenül az író nem átall élni néhány igazán ügyes megoldással, elég csak a főhős szájbarágóssá épphogy nem váló beszélő nevére gondolni, vagy Tick rövidebb monológjára a sötét edzőteremben. Mégis valami hiányzik az összképből. A cselekmény felépítése tűpontos, a karakterek szimpatikusak, és viszonylag jól ki vannak dolgozva, az érzelmi töltetek pedig erőteljesek. És még sincs ott a plusz. Valami megfoghatatlan érték, valami, ami betetőzhetné az élményt, hiányzik. Lehet, hogy ez néhány jól elhelyezett flashbackben, vagy még egy-két erősebb párbeszédben rejlett volna, ezt valószínűleg már soha nem fogjuk megtudni. Az azonban mindenesetre biztos marad, hogy a Mélyütés története minden pozitívuma ellenére hiányérzetet hagy maga után. 

Antoine Fuqua rendezése minden téren alkalmazkodik a szkript színvonalához, így sajnos a hiányérzet sem marad el. Annyi a különbség, hogy a direktor munkájában könnyedén felfedezhetjük a hiba forrását. Na de kezdjünk mindent az elején. Fuqua jelenetkoreográfiái dinamikusak, a filmet nyitó bokszmeccs kőkemény, erőteljes képekből áll össze. A karmester párbeszédes jeleneteiben is képes komoly mennyiségű feszültséget csiholni, a karakterei között alakuló viszonyokat és kapcsolatokat remek beállításokkal fűszerezi. A gond az, hogy elmarad a sportfilmtől joggal elvárható megindító, katartikus finálé. Már a végső nagy meccs előtti edző képsorok alatt is érezhető, hogy némi szintemelkedés erősen hiányzik az atmoszférából, maga a mérkőzés pedig sajnos nem több egy unalmasabb adok-kapok akciójelenetnél, aminek csak a végén érezhető valamennyi hangulatfokozódás. Betétdalok terén viszont nincs probléma, a beköszönő Beast nagyot üt. Az eredeti, sajnos ezúttal eléggé felejthető filmzenét a nemrég váratlanul elhunyt James Horner szerezte, a művet természetesen az ő emlékének ajánlják a készítők.

Jake Gyllenhaall remekül helytáll a főszerepben, bár a teljességet valahogy ő sem éri el a játékidő során. Úgy tűnik, a Mélyütés átka minden téren a hiányérzet. A főszereplő maximális hitelességgel, erőteljes érzelmi pulzálással alkotja meg figuráját, ám mégis úgy éreztem, hogy Billy Hope karakterét nem érezte igazán magáénak, mert az a bizonyos plusz elmarad. Rachel McAdams nem szerepel sokat, ami ez esetben jó, mert ha tovább kell néznem a hölgy abszolút szokatlan módon erőltetett produktumát, a végén még kitért volna a hitem egyik kedvenc színésznőmből, és annak egyáltalán nem örültem volna. A prímet Forest Whitaker viszi, aki tökéletes a történet egyik fontos mellékszerepében, jóformán ő a produkció egyetlen olyan eleme, ami nem hagy kívánnivalót maga után.

A Mélyütés színvonalas bokszfilm, ám a gyakorta jelentkező hiányérzet miatt nem tudja megközelíteni a Rocky-franchise nagyszerűségét, közelebb áll az átlagos vizekhez. 7,5/10.