Kérte: Bogányi Alexandra
Akad nem kevés olyan film, aminek pozitívuma, sőt, vezető értéke az, hogy nem veszi komolyan magát. A készítők tisztában vannak azzal, hogy történetük és/vagy narratívájuk stílusa szükségessé teszi az öniróniát és a cinizmust. Quentin Tarantino egy egész életművet épített fel erre. Az is előfordul azonban, hogy az alkotók pont ezt a töltetet nem veszik észre saját művükben, így véres komolysággal igyekeznek letuszkolni a torkunkon valamit, aminek nem ez a megfelelő tálalás. A Miami Connection esetében nehéz dűlőre jutni, hiszen ez a film teljességgel értékelhetetlen, ám benyomásunk arról, hogy ezt a készítők is így gondolták-e, gyakorlatilag jelenetről jelenetre változik.
Írásaim második bekezdésében nagy általánosságban mindig leírom az adott film történetének rövid tartalmát, a fő konfliktusokat és bonyodalmakat, ám most nem vagyok könnyű helyzetben, hiszen meglehetősen bonyolult megfogalmazni egy olyan sztorit, ami gyakorlatilag nem is létezik. A lényeg az, hogy a cselekményszerűség valahol Miami szívében manifesztálódik. A környéken új jövevény az a rockbanda, ami nagy népszerűségnek örvend az éjszakai életben, sőt, tagjai még képzett harcművészek is. Miután elkezdik csípni a helyi drogvilág szervezett bűnözésének szemét, súlyos utcai harcok sorozata veszi kezdetét, és hamarosan a konfliktus a kezdeti felállásnál jóval személyesebbé válik.
Én magam is megvagyok lepődve azon, hogy ilyen korrekt módon letudtam írni a történetet, bár az is lehet, hogy a kelleténél többet láttam bele a 80 perces játékidőbe. A Miami Connection lényegében arról szól, hogy emberek járkálnak fel-le a városban, és valamiért állandóan verekedni akarnak, így értelmes ok nélkül mindenki beleköt mindenkibe, tehát végül kapunk egy pihent agyú bunyózós videojátékot, amelynek alakulásába még csak bele sem szólhatunk. Tény és való, hogy akad egy-két jól kinéző mozdulatsor, ám ezek annyira esetlegesnek, véletlenszerűnek, bárminemű koreográfiát mellőzőnek hatnak, hogy ezáltal komolyabb értéket sem képviselnek a néző szemében. Valami halovány hangulatot fel lehet fedezni a képsorokban, a '80-as évek is letagadhatatlanul benne vannak ebben a filmben, pontosabban inkább a film zenéjében, ám ez nem menti meg az alkotást a teljes csődtől. A logikátlanul váltakozó, egymás között érdemi összefüggést nem ápoló jelenetek fárasztóak, és egy idő után bosszantóak is, a színészi játékok pedig gyalázatosak, felfoghatatlanul pocsékak.
A Miami Connection időpazarlás, még azoknak sem ajánlható feltétlenül, akik bírják a szándékosan rossz alkotásokat és a trash stílust, mert ahogy írtam, könnyen lehet, hogy a készítők komolyan gondolták ezt a baromságot. Ezt a gyanút csak felerősíti a produkció vége, ahol a rendező nagy bölcsen kiírja nekünk, hogy a világbékét csak és kizárólag az erőszak mellőzésével tudjuk elérni. Ezt mondja egy olyan film végén, amiben 80 percen keresztül ok nélkül gyilkolták egymást az emberek, kizárólag a néző szórakoztatására. 1,5/10.
