Kérte: Zékány Levente
Jennifer Connelly ma már minden filmkedvelő számára jól ismert, és nagy valószínűséggel kedvelt színésznő, hiszen eddigi életpályája számos remek alakítást tartalmaz. Darren Aronofsky többször is dolgozott vele (Rekviem egy álomért, Noé), a Russell Crowe mellett az Egy csodálatos elmében nyújtott teljesítményéért Oscar-díjjal jutalmazták, de nagyszerű volt a Ház a ködben főszerepében és a Véres gyémántban is. Élete első főszerepében azonban még csak tizenöt éves volt, ekkor az olasz Dario Argento-val dolgozhatott együtt egy kissé elborult, ám szerethető horrorfilm kedvéért.
A népszerű amerikai filmsztár lánya, Jennifer Corvino (Jennifer Connelly) Svájcba érkezik, hogy egy bentlakásos lányiskolában tanuljon. Megérkezése után azonban felüti fejét egy régi probléma, a lány ugyanis már az első éjszakán alva jár, és ennek akár még a környéken fiatalokra vadászó, rejtélyes gyilkoshoz is köze lehet. Jennifer egyre mélyebbre merül az ügyben, miközben egyre nagyobb mértékben kényszerül különleges képessége, a rovarokkal való kommunikáció készségének kihasználására.
Argento rendezői munkájának bizonyos elemei szinte már hihetetlenül pocsékak. A direktor némelyik jelenetkoreográfiája gimnáziumi színjátszókörre hajaz, színészvezetése pedig nagyon sok esetben kritikán aluli, így kikerekedik néhány meglehetősen hiteltelen képsor. Viszont, ezekre a rövid etapokra nem igazán fogunk odafigyelni, mert egy másik oldalról nézve arra fogunk rájönni, hogy a kisebb mellényúlások mellett Argento elképesztő stílussal ruházza fel művét. A mellékszereplőkkel forgatott jelenetek mintha csak kötelességszerűen készültek volna el, mintha maga a rendező sem élvezte volna őket, ám amikor kizárólag főszereplőnőjére kell koncentrálnia, a karmester ontja magából a magas hatásfokkal operáló jeleneteket. Érdekes, hogy Connelly játéka is akkor igazán jó, amikor egyedül szerepel, amint másokkal kerül interakcióba, máris kilóg a lóláb. Ebben szinte már szándékosságot is fel lehet fedezni. Argento beállításai nem egyszer egészen költőinek hatnak, a világítási megoldások pedig végig aktív atmoszférateremtő erővel bírnak, és nagyban szerepet játszanak a félelemfaktor időnkénti felszökésében is. Ezenkívül Argento nem átall perverzitást vinni művébe, hiszen a slasherszerűen elregélt gyilkosságok mellett néhány egészen durva, gusztustalanabb elemmel is találkozunk a játékidő során. A rendező semmit sem bíz a véletlenre, hiszen azért, hogy a hangulatot tökélyre vigye, változatos zenei aláfestéseket alkalmaz. Itt egy kis heavy metal, ott egy kis ária, amott meg egy adag egzotikusabb dallam. Kiváló hangalapú aláfestések!
A forgatókönyv valahol a horror, a krimi, valamint a misztérium közös határvonalán egyensúlyos, ami azért nem nehéz, nem is ritkaság, hiszen rokonműfajokról van szó. A gyilkos egyre erősödő mellékzöngeként kerül a történetbe, így állandó baljós fenyegetést jelent, a főhangsúlyt azonban a főszereplő kapja. Jennifer karaktere összetettre és izgalmasra sikerült. A lány szimpátiát vált ki a nézőből, ugyanakkor azonban egy kicsit félünk is tőle, hiszen krónikus alvajárása és a rovarok fölötti, korlátlannak tetsző hatalma titokzatossá és veszélyessé teszi őt a szemünkben. Különleges képességeinek nyitja örök rejtély marad, ám ez tulajdonképpen szükséges a figura teljességéhez (annak idején Stephen King Carrie-je is "minden ok nélkül" volt telepata). A Phenomena gondolati rétege az ember és a természet, konkrétabban az állatvilág kapcsolatát tűzi ki az értekezés központi témakörévé. Terrence Malick jutott eszembe. Ugyanis Argento-nál is valami olyasmiről van szó, hogy míg a természet ökoszisztémája létezne a maga nyugodt békességében, addig az ember rendszerint megjelenik, és beviszi az erőszakot, a halált, és a rettegést az ártatlan élőlények világába. Jennifer a film végén már fegyverként használja a rovarseregeket, a főhősnő szövetségesének csimpánza (a film legjobb mellékalakja, Argento érezhetően jobban élvezett vele forgatni, mint mellékszereplőivel) pedig bestiális tettre kényszerül a fináléban.
A Phenomena jó film. Stílusos, érdekes, gyakorta merész, és nagyon hangulatos. Nem makulátlan, de kihagyhatatlan. 8/10.
