David Cronenberg fénykorának védjegye a különös, enyhén ijesztő, szürreális atmoszféra, a látványbéli meghökkentő naturalizmus, az a bizonyos perverz hangvétel, és a választott témakör polgárpukkasztó narratívában való feldolgozása. Az említett fénykor a kilencvenes évek közepére fújt ki, azóta eléggé megváltozott a rendezőzseni stílusa. Ám még mielőtt feladta volna régi önmagát, Cronenberg összerakta pályafutása talán legelborultabb, legperverzebb alkotását. Ráadásul ez még csak nem is testhorror.

James Ballard (James Spader) tévéproducerként dolgozik. Feleségével (Deborah Kara Unger) imádják a szexet, amit azonban nem csak egymással szeretnek csinálni, sőt, folyamatosan keresik az újabb izgalmakat, hogy a következő orgazmus a lehető legnagyobbat szóljon. Egy este James elveszíti az uralmát kocsija fölött és frontálisan ütközik. A másik autó utasa szörnyethal, a sofőr (Holly Hunter) azonban könnyebb sérülésekkel megússza. James-t kezdetben a bűntudat vezeti a nőhöz, ám miután közelebbről is megismerkednek (értsd: kefélnek), a férfi betekintést nyer egy egyedien működő kis közösségbe, és magával rántja a karambolok szexuális energiáit megszállottan tisztelő és vadászó Vaughan (Elias Koteas) bűvköre.

Cronenberg J.G. Ballard regényéből írt forgatókönyve a szexualitás lecsupaszított, természetes valójának tiszteletét és az ember halandóságának rémesen labilis függőhídját állítja párhuzamba, hogy a végtelen testi öröm és a halálfélelem fúziójából nagy erejű erotikus energiákat szabadítson fel. A forgalom megsokszorozódó autótömegeinek metaforáján keresztül beszűkülő világban a szereplők káros szenvedélyeik rabságában sínylődve, ösztönszerű vágyaiknak beteges mértékben hódolva mutatják be az emberi faj esendőségének perverzitásba hajló görbe tükrét. Az adrenalinban dúskáló, ondótól bűzlő cselekményvezetés csak ritkán vontatott sodrásában a világ dolgai, de még saját maguk felé is közönyösen viszonyulva, saját testiségük drogos kábulatában létezve araszolnak a féléltű zombik a végkifejlet felé, amiről meglehetősen nehéz eldönteni, hogy világokat összedöntő tragédia avagy pont a beteges kényszer utolsó nagy tombolása, ami után végre következik az igazi boldogság. Mivel számunkra csupán a stáblista következik, így megkapjuk a lehetőséget arra, hogy magunk határozzunk a karakterek későbbi sorsáról.  

David Cronenberg látomása zseniális, ám mégis kellemetlen filmélmény. A karmester lényének legsötétebb bugyrait nyitja meg, hogy oly módon beszéljen a szexről és vonzáskörzetének fogyatékos jelenségeiről, ahogy valószínűleg rajta kívül senki nem tette, és nem is fogja tenni a filmvilágban. A rendező szürreális hangulati világba bugyolálja történetét, amit elvadult perverzitással tálal, ám hiába a hihetetlenül egyedi stílus, sajnos tény és való, hogy Cronenberg túlzásokba esik. Gyakorta elszalad vele a ló, így a néző számára valóban kényelmetlenné válik a Karambol nézése. Ezt a kényelmetlenséget azonban tanácsos vállalni másfél óra erejéig, hiszen a karmester művészete egyik igazán egyedi szegletébe nyújt bepillantási lehetőséget. A játékidő minden másodperce maximális tudatossággal van megkoreografálva, a képi világ kidolgozottsága, a forgatási helyszínektől kezdve a fényképezés színeinek árnyalásáig, megbabonázó, a szexjelenetekben duzzad a feszültség, az autós képsorokban pedig lenyűgöző kamerabeállítások emelik az élményt. Cronenberg néhány jelenetet nem a legjobb helyen vág el, ám ezt a technikai hibát ellensúlyozza Howard Shore remek filmzenéje.

A rendező színészvezetése egészen kiváló, Cronenberg még a legapróbb testbeszédi jelekre is gondosan odafigyel, ám gárdája mégsem remekel minden esetben. James Spader eléggé visszafogottan játszik, ám hiába a szándék, nem tudja kellő hitelességgel visszaadni karakterének közönyös világszemléletét. A női főszereplőként aposztrofált Holly Hunter szintén feledhető teljesítményt produkál. Ellensúlyra a női mellékszereplők háza táján lelhetünk, hiszen Deborah Kara Unger egészen démoni alakítást nyújt, és Rosanna Arquette is erőteljes néhány jelenetében. Na és persze nem feledkezhetünk meg Elias Koteas-ról sem, aki egészen ijesztően hozza a történet legelborultabb figuráját.

David Cronenberg, mint oly sokszor előtte is, úgy 1996-ban is kiverte a biztosítékot. A Karambolt érdemes megnézni, de semmiképpen sem kikapcsolódásképpen, mert úgy egészen biztosan nem fog funkcionálni. 7,5/10.