"Még itt vannak. Hallom a sikításukat."

Még fiatal vagyok, így az eddigiek során elég kevésszer fordult elő velem, hogy egy könyvet, legyen akármekkora kedvencem, másodszorra is elővettem és végigolvastam. Ahogy telnek az évek, nyilvánvalóan megfognak szaporodni ezek az alkalmak. Stephen King termékeny életpályájának egyik legkiemelkedőbb művét azonban már most kétszer tudhatom magam mögött. Frank Darabont filmadaptációja igazi mestermű, de ha van rá mód, akkor az eredeti regény még arra is ráver egy kört.

A történet fővonala 1932-ben játszódik. A nagy gazdasági világválság idejében bárminemű munka aranyat ér, így habár elképzelhető, hogy Paul Edgecombe és munkatársai szívesebben dolgoznának máshol, kénytelenek megbecsülni a Could Mountain fegyház E blokkjában betöltött pozíciójukat. Életük nem egyszerű, hiszen a halálsor általában kevés látogatót fogad, ám ezek a rabok azért érkeznek, hogy a meghatározott időpontban átkísérjék őket a szomszéd raktárhelyiségbe, ahol várja őket a villamosszék. Habár elítélt bűnözőkről van szó, Paul és a többiek így több tucat legális gyilkosság végrehajtóivá válnak. Az amúgy sem nyugodt légkör alaposan felbolydul, amikor megérkezik a két kislány megerőszakolásával és meggyilkolásával megvádolt John Coffey a siralomházba. A nagydarab, kopasz, bárgyú férfiról nehéz elképzelni, hogy valóban elkövette a szörnyű tetteket, de a bizonyítékok egyértelműek. A bonyodalom azonban itt még nem ér véget, hiszen hamarosan kiderül, hogy Coffey nem csak egy egyszerű átutazó a halálsoron, hanem olyasvalaki, aki súlyos, mély nyomot fog hagyni az őt élete utolsó szakaszában felügyelő fegyőrökben.

King egyik kedvenc narratívatípusát alkalmazza mesterművében. Paul Edgecombe egy öregek otthonában ücsörögve írogatja emlékiratait, amelyekben elregéli a hosszú évtizedekkel ezelőtt lezajlott eseményeket, az E blokk fájdalomtól és bánattól sújtott történetét. King körültekintően alakítja a cselekményvezetést, és egy pillanatig sem feledkezik meg arról, hogy egy megtört öregember karakterén keresztül beszél. Paul rendszeresen tudtunkra adja, hogy csupán a lényegre emlékszik, a fontos fordulópontok azok, amik megmaradtak, a kisebb részleteket, és az apróbb kronológiai szempontokat lehet, hogy összekutyulja. A megelevenedő, a jelenben lezajló egy-egy kisebb epizód által kiegészülő történet különös keverék, hiszen egyszerre feleltethető meg szívet tépő gyónásként, türelmes múltidézésként, és a társadalmat kiveséző, merész elemzésként. King szokásához híven tabutémákat bolygat meg, minden erejét latba veti annak érdekében, hogy kibillentse az olvasót nyugalmából. A halálbüntetés főcsapása alapköve a sztorinak, ám a szerző mégis úgy machinál, hogy mi kételyben maradjunk azt illetően, hogy ő maga miként is vélekedik eme radikális és mégis ősi büntetés végrehajtási módszerről. A regényt olvasva kínosan érezzük magunkat, mert arra vagyunk késztetve, hogy oldalt válasszunk. A mesteri írózseni által felkavart, pulzáló érzelmek viharában ugyanis nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy csupán külső szemlélők legyünk. El kell döntenünk, hogy szerintünk van-e létjogosultsága a villamosszéknek, és annak, hogy az ember istent játsszon. Hogy önhatalmúlag, összecsapott bírósági tárgyalások, és halovány bizonyítékok alapján döntsön élet és halál felett. És mindeközben csodák és démonok, ördögök és istenek fészkelik be magukat a cselekmény sodrásába, és King önmagához képest eléggé kesztyűs kézzel bánik a vallásossággal, persze csak azért, hogy a megfelelő ponton kellő erővel tudja átadni a kiábrándult ember minden fájdalmát, és a felismerést, hogy azt a valamit, ami létrehozta ezt a világot, és benne minket, már egyáltalán nem is érdekli az alkotása. És végső soron magunkra vagyunk hagyva. A regény végén a korábbi óvatos utalások ítéletté állnak össze, és King végre kimondja véleményét a halálbüntetésről is. Tragédiákat, nagyívű emóciókat, erőteljes, szilárd gondolatokat vegyít, így borítja dühödt lángba a finálét. A finálét, ami konklúziót ad egy izgalmas, tartalmas, és végtelenül kreatív regénynek, amelyben az ember eredendően aljas és gonosz jelleme, valamint megrázóan lényegtelen létezése parádézik a káosz színpadán, ahol eszelős röhögésbe és árammal megcsapott görcsbe szakadó dráma bontakozik ki, melynek alapfelütése szerint a nép választott bírái halálra ítélnek mindent, ami esetleg, talán, egy kis támogatással, még megmenthetné ezt a fajt az elkerülhetetlen kárhozattól. 10/10.